• 
• 

20. A szombat

 

- A keresztényi életről szóló tan -

 

[Előző]                                                                                                                                                            [Következő]

A jóságos Teremtő a teremtés hat napja után a hetedik napon megpihent, és a szombatot minden ember számára a teremtés emlékévé rendelte. Isten megmásíthatatlan törvényének negyedik parancsolata Jézus, a szombat Ura tanításával és gyakorlatával összhangban megkívánja a hetedik napi szombatnak, mint a nyugalom, az imádkozás, és szolgálat napjának megtartását. A szombat az Istennel és egymással való bensőséges kapcsolat napja. Ez a Krisztusban történt megváltás jelképe, megszentelődésünk jele, hűségünk záloga és Isten eljövendő örök országának előíze. A szombat Isten és népe közötti örök szövetség állandó jele. E szent időszak estétől estéig, naplementétől naplementéig tartó örömteli megtartása Isten teremtő és megváltó munkájának ünneplése. (1Móz 2:1-3; 2Móz 20:8-11; Lk 4:16; Ésa 56:5-6; 58:13-14; Mt 12:1-12; 2Móz 31:13-17; Ez 20:12,20; 5Móz 5:12-15; Zsid 4:1-11; 3Móz 23:32; Mk 1:32)

Ádám és Éva Istennel együtt tekintette meg paradicsomi otthonát. A látvány lélegzetelállító volt... elmondhatatlan. Ahogy azon a pénteken, a teremtés hatodik napján a nap lassan lenyugodott, és feltűntek a csillagok, „látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó" (1Móz 1: 31 - új prot. ford.). Isten befejezte a teremtést.„Így készült el a menny és a föld, és azoknak minden serege." (1Móz 2:1 - új prot. ford.)

De bármilyen szép volt a világ, amelynek teremtését Isten éppen, hogy befejezte, a legnagyobb ajándék és kiváltság, amit Isten az újonnan teremtett párnak adhatott, a vele való személyes kapcsolat volt. A szombattal is megajándékozta őket, a különleges áldás, a Teremtőjükkel való közösség, bensőséges kapcsolat napjával.

 

A szombat az egész Bibliában

A szombat központi jelentőségű istentiszteletünkben, mert a teremtés emlékünnepe, ami kinyilatkoztatja, hogy miért kell Istent imádni: Ő a Teremtő, mi pedig a teremtményei vagyunk. „Ezért a szombat Isten imádásának igazi megalapozója, mert ezt a nagy igazságot minden más intézménynél hatásosabban tanítja. Az istentisztelet igazi alapja - nemcsak a szombati istentiszteleté - a Teremtő és teremtményei közötti különbségben található. E fontos tény soha nem fakulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni."^[1] Az emberiségnek az emlékezetében kell tartania nagy igazságot, hogy Isten rendelte el a szombatot.

A szombat a teremtéskor. A szombat a bűntelen világból származik. E nap Isten különleges ajándéka, amely által az emberiség a Menny valóságát érezheti a Földön. Isten három cselekedete alapította a szombatot.

1. Isten megpihent szombaton. A hetedik napon „Isten megnyugodott, és megpihent" (2Móz 31:17 - új prot. ford.), de nem azért nyugodott meg, mert szüksége volt rá(Ésa 40:29). A „megnyugodott"- sábat - ige szó szerint azt jelenti, hogy „megszűnni" a munkától vagy tevékenységtől (vö. 1Móz 8:22). „Isten nem azért pihent meg, mintha kimerült vagy elfáradt volna, hanem mert korábbi elfoglaltságát megszüntette."^[2]

Isten megpihent, és az embertől is elvárta, hogy megpihenjen; követendő példát mutatott az embernek (2Móz 20:11).

Ha Isten a hatodik napon fejezte be a teremtést (1Móz 2:1), mit ért a Szentírás azon, hogy Isten „megszűnék a hetedik napon minden munkájától" (1Móz 2:2)? Isten hat napon át végezte el az ég és a Föld teremtését, de még meg kellett alkotnia a nyugalom napját. A szombati pihenés volt az, amit megalkotott. A szombat volt munkájában az utolsó simítás, művének befejezése.

2. Isten megáldotta a szombatot. Isten nemcsak megalkotta a szombatot, meg is áldotta. „A hetedik napon megnyugodó áldás azt jelenti, hogy Isten ezt a napot kegyelmének különös tárgyává tette, olyan nappá, amely áldást hoz teremtményeinek."^[3]

3. Isten megszentelte a szombatot. Valamit megszentelni, azt jelenti: szentté tenni, vagy elkülöníteni, mint szentet, szent célra. Megszentelhető egy nép, egy hely (mint például a sátor, a templom vagy a gyülekezet) és egy időszak (szent nap). Az a tény, hogy Isten megszentelte a hetedik napot, azt jelenti, hogy ez a nap szent; azt a Teremtő az Isten-ember kapcsolatának elmélyítése céljából különítette el.

Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, a szombatot, mert ezen a napon megpihent minden munkájától. Nem a maga, hanem az emberiség számára áldotta és szentelte meg. Személyes jelenléte teszi szentté és áldottá a szombatot.

A szombat a Sínai-hegynél. A zsidók Egyiptomból való kivonulását követő események tanúsítják, hogy szem elől tévesztették a szombatot. Úgy látszik, a rabszolgaság kérlelhetetlen követelményei nagyon megnehezítették a szombat megtartását. Nem sokkal szabadságuk visszanyerése után a mannahullás csodájával és a Tízparancsolat kihirdetésével Isten nyomatékosan emlékeztette a zsidókat a hetedik nap, a szombat megünneplésére.

1. A szombat és a manna. Isten egy hónappal a sínai-hegyi törvény kihirdetése előtt védelmet ígért a népnek a betegségek ellen, ha szorgalmasan figyelnek „parancsolataira", és megtartják „minden rendelését" (2Móz 15:26; vö. 1Móz 26:5). Nem sokkal ez ígéret után Isten emlékeztette a zsidókat a szombat szentségére. A mannahullás csodájával kézzelfoghatóan tanította őket arra, milyen fontosnak tartja a hetedik napi pihenést.

Isten minden napon elég mannát adott a zsidóknak aznapi szükségleteik kielégítésére. Semmit sem volt szabad félretenniük a következő napra, mert megromlott, amit félretettek (2Móz 16:4, 16-19). A hatodik napon a szokásos adag kétszeresét kellett gyűjteniük, hogy elég legyen arra a napra és szombatra. Amikor arra tanította őket, hogyan kell a szombatot megtartani, és hogy a hatodik nap az előkészület napja, Isten így szólt: „A holnap a nyugalom napja,az Úrnak szentelt szombat; amit sütni akartok, süssétek meg, és amit főzni akartok, főzzétek meg; ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre"

(2Móz 16:23). A hetedik napra eltett manna nem romlott meg (2Móz 16:24). A negyedik parancsolathoz hasonló nyelvezettel Mózes így szólt: „hat napon át szedjétek azt, de a hetedik napon szombat van, akkor nem lesz" (2Móz 16:26).

A zsidókat negyven éves pusztai vándorlásuk alatt, vagyis több mint 2000 egymást követő szombaton, a mannahullás csodája emlékeztette a hat munkanap és a hetedik napi pihenés rendszerére.

2. A szombat és a törvény. Isten a Tízparancsolat közepébe helyezte a szombat parancsát, amely így hangzik:

„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja; semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van; mert hatnapon át teremté az Úr az eget és a Földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt" (2Móz 20:8-11).

A Tízparancsolat minden parancsolata nagyon fontos, és egyiket sem szabad figyelmen kívül hagyni (Jak 2:10), de a szombat parancsát Isten megkülönböztette a többitől. Ezzel kapcsolatban megparancsolta: „Megemlékezzél", mintegy ráébresztve az emberiséget arra, hogy veszélyes elfeledkezni e parancs fontosságáról.

A szombatparancs kezdő szavai - „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed" - azt mutatják, hogy a szombat megtartását Isten nem a Sínainál rendelte el először. E szavak azt jelzik, hogy korábbról származik, a teremtéstől, ahogy azt a parancsolat további része kinyilatkoztatja. Isten azt akarta, hogy a szombatot a teremtés emlékére ünnepeljük. Ez a parancsolat meghatározza a pihenés és az istentisztelet idejét, arra ösztönözve, hogy Istenről és műveiről elmélkedjünk.

A szombatnak a teremtés emlékünnepeként való megtartása a bálványimádás ellenszere. Az ég és föld Teremtőjére való emlékeztetésével megkülönbözteti Istent minden hamis istentől. A szombat megtartása ezért az igaz Isten iránti hűségünk jelévé lesz - olyan jel, amellyel elismerjük,hogy Ő a Teremtő és mindent uraló Király.

A szombatparancs Isten törvényének pecsétje.^[4] A pecsétek általában három elemet tartalmaznak, a pecsét tulajdonosának nevét, rangját és hatáskörét. A hivatalos pecséteket okiratok érvényesítésére használják. Az irat is ugyanolyan tekintéllyel bír, mint az a hivatalos személy, akinek a pecsétjét rányomták. A pecsét azt jelzi, hogy az a hivatalos személy jóváhagyta az iratot, és hogy hivatalának minden tekintélye mögötte áll.

A tíz parancsolat között a szombat parancsa az, amely a pecsét fontos elemeit tartalmazza. A tíz közül ez az egyetlen olyan parancs, amely azonosítja az igaz Istent nevének feltüntetésével: „az Úr, a te Istened"; rangjának jelzésével, az a Valaki, aki alkotott - a Teremtő; és hatásköre, „az ég és föld" (2Móz 20:10-11). Mivel csak a negyedik parancsolat tanúsítja, hogy kinek a tekintélye áll a Tízparancsolat mögött, ezért ez a parancsolat tartalmazza „Isten pecsétjét" a törvényéhez csatolva, mint ami a törvény hitelességének és kötelező voltának bizonyítéka.^[5]

Valóban, Isten a szombatot „hatalma és tekintélye emlékeztetőjévé vagy jelévé tette a bűntől és lázadástól mentes világban. Ez örök érvényű személyes kötelezettséget hordozó intézménynek készült, ezzel a figyelmeztetéssel kísérve: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt" (2Móz 20:8)."^[6]

Ez a parancsolat a hetet két részre osztja. Isten hat olyan napot adott, amelyben „munkálkodjál, és végezd minden dolgodat", de a hetedik napon „semmi dolgot se tégy" (2Móz 20:9-10). „‘Hat nap' - mondja a parancs - munkanap, de ‘a hetedik nap' nyugalomnap. A parancs bevezető szavai nyilvánvalóvá teszik, hogy ‘a hetedik nap' Isten egyedüli nyugalomnapja. ‘Megemlékezzél a szombat (nyugalom) napról, hogy megszenteljed azt' (2Móz 20:8)."^[7]

Bár az embernek szüksége van fizikai pihenésre, hogy felfrissítse testét, Isten a saját példájára alapítja azt a parancsát, hogy szombaton pihenjünk. Mivel Ő megpihent a világ első heti tevékenységétől, nekünk is meg kell pihennünk.

3. A szombat és a szövetség. Mivel Isten törvénye központi helyet kapott a szövetségben (2Móz 34:27), a törvény szívében elhelyezkedő szombatnak kiemelkedő szerepe van Isten szövetségében. Isten kijelentette: a szombat „jegy" énköztem és tiköztetek, "hogy megtudjátok, én vagyok az Úr", aki megszentel (Ez 20:12; vö. Ez 20:20; 2Móz 31:17). Ezért - mondta Isten - a szombatünneplés „örök szövetség"(2Móz 31:16). „Miként a szövetség Isten szeretetén, népe iránti szeretetén alapszik (5Móz 7:7-8), éppúgy a szombat is - mint a szövetség jegye - Isten szeretetének jele."^[8]

4. Az évi szombatok. A hetenkénti szombatokon kívül (3Móz 23:3) Izrael vallási naptárában elszórtan volt évi hét szertartási szombat. Ezek a szombatok nem kapcsolódtak közvetlenül a hetedik napi szombathoz, illetve a heti időszakhoz. Ez a hét szombat „az Úrnak szombatjain kívül" (3Móz 23:38) a kovásztalan kenyerek ünnepének első és utolsó napja, pünkösd napja, a kürtölések ünnepe, az engesztelés napja és a sátoros ünnep első és utolsó napja volt (vö. 3Móz 23:7-8, 21, 24-25, 27-28, 35-36).

Ezek a szombatok a hét bármely napjára eshettek, mivel dátumuk a szent év kezdetétől függött, amit viszont a holdnaptár szabott meg. Ha egybeestek a heti szombattal, akkor „nagy nap"-nak nevezték (vö. Jn 19:31). „Míg a heti szombatot Isten a teremtés hetének végén az egész emberiség számára elrendelte, az évi szombatok a Sínai-hegynél létesített zsidó formaságok és szertartások rendszerének szerves részei voltak... amelyek előremutattak az eljövendő Messiásra, és ezek ünneplését Krisztus halála megszüntette."^[9]

A szombat és Krisztus. A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy Krisztus ugyanúgy Teremtő volt, mint az Atya (lásd 1Kor 8:6, Zsid 1:1-2; Jn 1:3). Tehát Ő különítette el a hetedik napot nyugalomnapként az emberiség számára.

Később Krisztus a szombatot ugyanúgy összekapcsolta megváltási munkájával, mint teremtői munkájával. Mint a nagy „VAGYOK" (Jn 8:58, 2Móz 3:14), a szombatot belefoglalta a Tízparancsolatba, hogy hangsúlyozottan emlékeztessen erre a heti istentiszteletre, a Teremtővel való hetenkénti találkozásra. Még egy másik okot is felhozott a szombat ünneplésére: népének megváltását (5Móz 5:14-15). Tehát a szombat megjelöli azokat, akik elfogadták Jézust, mint Teremtőt és Megváltót.

Krisztus kettős szerepe - mint Teremtő és Megváltó - nyilvánvalóvá teszi, miért állította, hogy mint Ember Fia, Ő „a szombatnak is Ura" (Mk 2:28). Ezzel a tekintélyével eltörölhette volna a szombatot, ha akarta volna, de nem akarta. Ellenkezőleg, minden emberre vonatkoztatta, mondván, „A szombat lett az emberért" (27. vers - új prot. ford.).

Egész földi szolgálatában Krisztus példát mutatott a hűséges szombatünneplésre. „Szokása" volt, hogy szombaton istentiszteletre menjen (Lk 4:16). A szombati istentiszteleteken való részvétele kinyilvánítja, hogy istentiszteleti napként szentesítette a szombatot.

Krisztus annyira a szívén viselte a szombat szentségét, hogy amikor feltámadása után a bekövetkező üldözésről beszélt, tanácsot adott tanítványainak a szombattal kapcsolatban: „Imádkozzatok - mondta -, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon" (Mt 24:20). Ez világosan bizonyította, ahogy Jonathan Edwards megjegyezte, „hogy a keresztények már akkor is kötelesek voltak szigorúan megtartani a szombatot."^[10]

Amikor Krisztus befejezte a teremtés munkáját - első nagy tettét világunk történelmében -, megpihent a hetedik napon. Ez a pihenés befejezést és elvégzést fejezett ki. Ehhez hasonlóan cselekedett földi szolgálata végén, amikor befejezte második nagy tettét a történelemben. Péntek délután, a hét hatodik napján, Krisztus befejezte megváltási küldetését a földön. Utolsó szava ez volt: „Elvégeztetett!" (Jn 19:30). A Szentírás hangsúlyozza, hogy amikor Krisztus meghalt, „az ünnepi előkészület napja volt az, és elkezdődött a szombat" (Lk 23:54- új prot. ford.). Halála után pihent a sírban, így jelképezve, hogy bevégezte az emberiség megváltását.^[11]

Tehát a szombat bizonyságot tesz Krisztus teremtési és megváltási munkájáról. Megtartásával követői vele együtt örvendeznek afelett, amit az emberiségért tett.^[12]

A szombat és az apostolok. A tanítványok nagy tiszteletben tartották a szombatot. Ez nyilvánvaló volt Krisztus halálakor. Amikor a szombat megérkezett, megszakították temetési előkészületeiket, és „szombaton nyugovának a parancsolat szerint", hogy majd folytassák ezt a munkát vasárnap, „a hét első napján" (Lk 23:56-24:1).

Ahogy Krisztus is tette, az apostolok is istentiszteletet tartottak a hetedik napi szombaton. Evangélizáló útjai során Pál elment a zsinagógába szombaton, és Krisztusról prédikált (ApCsel 13:14; 17:1-2; 18:4). Még a pogányok is meghívták, hogy prédikálja Isten Igéjét szombaton (ApCsel 13:42, 44). Olyan helyeken, ahol nem volt zsinagóga, megkereste a szombati istentisztelet szokásos helyét (ApCsel 16:13). Miként Krisztus részvétele a szombati istentiszteleteken azt mutatta, hogy a hetedik napot az istentisztelet különleges napjaként fogadta el, Pál is ugyanezt tette.

Az apostol hűséges hetenkénti szombatünneplése szöges ellentétben áll az évi szertartásos szombatokkal kapcsolatos állásfoglalásával. Pál világossá tette, hogy a keresztényeknek nem kell ezeket az évenkénti nyugalomnapokat megtartaniuk, mert Krisztus a szertartási törvényeket a keresztre szegezte (lásd e könyv 18. fejezetét). Ezt mondta: „Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért, avagy ünnep vagy újhold, vagy szombat dolgában, amelyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság Krisztusé" (Kol 2:16-17). Mivel e szöveg értelmi összefüggése „formaságos dolgokkal foglalkozik, az itt említett szombatok a zsidó évi ünnepek szertartási szombatjai, „amelyek csak árnyékai" vagy előképei a Krisztusban bekövetkezendőknek".^[13]

A galáciai levélben Pál hasonlóképpen tiltakozott a szertartásos törvény követelményeinek betartása ellen. Ezt mondta: „Megtartjátok a napokat és hónapokat és időket, meg az esztendőket. Féltelek titeket, hogy hiába fáradoztam körülöttetek" (Gal 4:10-11).

Sokaknak az a benyomásuk, hogy János a vasárnapra utalt, amikor azt mondta,hogy „Lélekben valék ott az Úrnak napján" (Jel 1:10). A Biblia azonban csak egy napot nevez az Úr különleges tulajdonának, és ez a szombat. Krisztus kijelentette: „A hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja" (2Móz 20:10), amelyet később „szent napomnak" nevezett (Ésa 58:13 - új prot. ford.). Krisztus a szombat Urának nevezte önmagát (Mk 2:28). Mivel a Szentírásban az egyetlen nap, a hetedik napi szombat,amelyet az Úr sajátjának nevez, logikusnak látszik arra a következtetésre jutni, hogy János a szombatra utalt. Semmilyen bibliai példa nem mutat arra, hogy ő ezt a kifejezést a hét első napjára, vagyis a vasárnapra vonatkoztatta volna.^[14]

A Biblia sehol sem parancsolja meg, hogy a hét bármely napját ünnepeljük a szombat helyett. A hét semmilyen más napját nem mondja áldottnak vagy szentnek. Az Újtestamentum sem utal arra, hogy Isten a szombatot a hét más napjával váltotta fel.

Ellenkezőleg, a Szentírás Istennek azt az akaratát nyilatkoztatja ki, hogy népe az egész örökkévalóságon át ünnepelje a szombatot: „Mint az új egek és az új Föld, amelyet én teremtek, megáll énelőttem,szól az Úr, azonképpen megáll a ti magvatok és nevetek... Hónapról hónapra és szombatról szombatra eljő minden test engem imádni, szól az Úr" (Ésa 66: 22-23).

A szombat jelentősége. A szombatnak nagy a jelentősége, és tele van mély és gazdag lelki tartalommal.

1. A teremtés örök emlékműve. Amint láttuk, a Tízparancsolat szerint a szombat elsődleges jelentősége, hogy a világ teremtésére emlékeztessen (2Móz 20:11-12). Az a parancs, hogy ünnepeljük a hetedik napot, mint nyugalomnapot, „elválaszthatatlanul kapcsolódik a teremtéshez, mivel a szombat intézménye és a megtartására szólító parancs a teremtés cselekményének közvetlen következménye. Továbbá, az egész emberi család az így megörökített isteni cselekménynek, a teremtésnek köszönheti létét; következésképpen a szombat parancsának, mint Isten teremtői hatalmáról való megemlékezésnek megtartását Isten az egész emberiség számára kötelezővé teszi."^[15] Strong a szombatot olyan „örökös kötelezettségnek" nevezi, amelyet „Isten rendelt el a teremtés cselekményére való megemlékezésül."^[16]

Azok, akik megtartották a szombatot, mint a teremtés emlékünnepét, ezzel hálás szívvel elismerték, „hogy Isten a Teremtőjük és törvényes uralkodójuk; hogy ők kezének alkotásai és hatalmának alárendeltjei. Tehát a szombat intézménye teljesen emlékeztető jellegű az egész emberiség számára. Nincs benne semmi homályos, és nem korlátozódik egyetlen népre."^[17] Ameddig azért imádjuk Istent, mert Ő a mi Teremtőnk, mindaddig a szombat marad a teremtés bizonysága és emlékünnepe.

2. A megváltás jelképe. Amikor Isten megszabadította Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból, a szombat, ami már akkor a teremtés emlékünnepe volt, a szabadulás emlékünnepévé is lett (5Móz 5:15). „Az Úr azt akarta, hogy a hetenként ismétlődő és helyesen megtartott szombati nyugalom folytonosan feloldozza az embert valamilyen egyiptomi szolgaságból, amely nem korlátozódik semmilyen országra, sem századra, hanem magában foglal minden országot és minden kort. Az embernek ma meg kell szabadulnia abból a rabságból, amelybe a kapzsiság, nyerészkedés, hatalom, társadalmi egyenlőtlenség, az önzés és bűn sodorja."^[18]

A kereszt képe a szombati nyugalmat a megváltás különleges jelképévé teszi. „Arra emlékeztet, hogy Immánuel kivezetett a bűn rabságából. Legnagyobb terhünk a reánk nehezedő engedetlenségünk súlya. A szombati nyugalom, amely visszafelé mutat a sírban pihenő Krisztusra, a bűn feletti győzelem nyugalmára, a kereszténynek igazi lehetőséget kínál Krisztus bocsánatának, békéjének és nyugalmának elfogadására és megtapasztalására."^[19]

3. A megszentelődés jele. A szombat Isten átformáló erejének jele, a szentség vagy megszentelődés jele. Az Úr kijelentette: „Az én szombataimat bizony megtartsátok; mert jel az énközöttem és tiköztetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok,én vagyok az Úr, aki titeket megszentellek" (2Móz 31:13; vö. Ez 20:20). A szombat tehát Istennek, mint megszentelőnek a jele is. Mivel az ember Krisztus vére által szentelődhet meg (Zsid 13:12), a szombat annak is a jele, hogy a hívő elfogadja Krisztus vérét a bűn bocsánatára.

Éppúgy, ahogy Isten a szombatot, szent célra különítette el, népét is elkülöníti szent célra - hogy különleges tanúja legyen. Azon a napon Istennel való közösségük szentséghez vezet; megtanulják, hogy ne a saját erőforrásaikra, hanem Istenre támaszkodjanak, aki megszenteli őket.

„Az az erő, amely mindent teremtett, ugyanaz az erő, amely újjáteremti a lelket a maga képmására. A szombat a megszentelődés jele azok számára, akik megszentelik. Az igazi megszentelődés összhang Istennel, vele való egység jellemben. Erre az Ő jellemét tükröző elvek iránti engedelmességgel lehet eljutni. És a szombat az engedelmesség jele. Aki szívből engedelmeskedik a negyedik parancsolatnak, az engedelmeskedni fog az egész törvénynek. Engedelmesség által szentelődik meg."^[20]

4. A hűség jele. Ahogy Isten Ádám és Éva hűségét próbára tette az Édenkert közepébe helyezett, jó és gonosz tudásának fájával, ugyanúgy minden ember Isten iránti hűségét próbára fogja tenni a Tízparancsolat közepébe helyezett szombatparancs.

A Szentírás kinyilatkoztatja azt, hogy a második advent előtt az egész világ két csoportra oszlik: azokra, akik hűségesek, és „megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét", és azokra, akik imádják „a fenevadat és annak képét" (Jel 14:12, 9). Akkor Isten igazsága naggyá lesz a világ előtt, és világossá válik, hogy a Szentírás hetedik napi szombatjának engedelmes megtartása bizonyítja a Teremtő iránti hűséget.

5. A közösség ápolásának ideje. Isten az állatokat az emberiség társaivá teremtette (1Móz 1:24-25). A magasabb szintű társas viszony kialakítására Isten egymásnak adta a férfit és a nőt (1Móz 1:18-25). A szombattal pedig Isten olyan ajándékot adott az emberiségnek, amely a társas viszony legmagasabb formáját, Isten társaságát kínálja. Isten nem úgy alkotta az embereket, hogy csak az állatok társai legyenek, még csak nem is kizárólag az emberi lényeké. Isten a maga számára teremtette őket.

A szombat az, amikor különleges módon megtapasztaljuk Isten jelenlétét. Ha nem lenne szombat, mindenki vég nélkül dolgozna és verejtékezne. Minden nap egyforma lenne, és világi célokat szolgálna. De amikor a szombat megérkezik, reményt, örömet hoz, célt ad, és bátorít. Időt ad arra, hogy az istentisztelet, imádkozás, éneklés, az Ige tanulása és hirdetése, az evangélium terjesztése útján közösségbe jussunk Istennel. A szombat lehetőséget ad Isten jelenlétének megtapasztalására.

6. A hit áltatai megigazulás jele. A keresztények előtt világos, hogy az igazságot őszintén kereső, lelkiismeretes nem keresztényekkel a Szentlélek meg tudja értetni Isten törvényének általános elveit (Róm 2:14-16). Ez a magyarázata annak, hogy miért gyakorolják nem keresztények is a szombattól bizonyos fokig elütő kilenc parancsolatot. De nem ez a helyzet a szombatparanccsal.

Sokan belátják, miért van szükség hetenként egynapi pihenésre, de sokszor nehezen értik meg, miért helyes és dicséretes a hét hat napján dolgozni, de bűn a hetedik napon. A természet nem nyújt semmilyen alapot a hetedik nap megtartására. A bolygók keringenek a pályájukon, a növények nőnek, eső és napfény váltja egymást, és az állatok úgy viselkednek, mintha minden nap egyforma lenne. Miért kell akkor az embernek a hetedik napi szombatot megtartani? „A keresztények számára csak egy oka van ennek, és semmi más, de ez az ok elég: Isten mondta."^[21]

Csak Isten külön kinyilatkoztatása alapján érthetik meg az emberek, mi az oka a hetedik nap megünneplésének. Azok, akik megtartják a hetedik napot, hitből és Krisztus iránti feltétlen bizalomból teszik, aki megparancsolta a szombat megszentelését. A szombat megtartásával a hívők kifejezik, hogy készek Isten akarata, és nem a saját döntésük szerint élni.

A hívők a hetedik nap megünneplésével nem saját megigazításukra törekszenek, hanem a szombatot Krisztussal, a Teremtővel és Megváltóval való közösségük eredményeként tartják meg.^[22] A szombatünneplés Krisztus igaz voltának a hívő megigazulásában és megszentelődésében jelentkező eredménye, igazolva, hogy megszabadultak a bűn szolgaságából, és felöltözték Krisztus tökéletes igazságát.

„Az almafa nem azért lesz almafa, mert almát terem. Előbb almafává kell lennie. Azután természetes, hogy almát terem. Az igazi keresztény sem azért tartja meg a szombatot vagy a többi kilenc előírást, hogy önmagát megigazítsa. Hanem ez annak a megigazultságnak a természetes gyümölcse, amelyben Krisztus részesíti. Aki így tartja meg a szombatot, az nem törvényeskedő, mert a hetedik nap külső megtartása a hívő megigazulásának és megszentelődésének belső élményét jelzi. Ennélfogva az igaz szombatünneplő nem azért nem cselekszik tiltott dolgokat szombaton, hogy elnyerje Isten kegyét, hanem mert szereti Istent, és a szombatot olyanná akarja tenni, ami a lehető legszorosabb közösségbe vonja Istennel."^[23]

Szombatünneplésünk arról tanúskodik, hogy nem a saját cselekedeteinkre támaszkodunk, és hogy tudjuk, egyedül Krisztus, a Teremtő menthet meg bennünket. Valóban, „az igazi szombatünneplés lelkülete a bennünket új emberekké formáló Jézus Krisztus, a Teremtő és Megváltó iránti páratlan szeretetről tanúskodik. Ez teszi a megfelelő nap megfelelő módon való megtartását a hit általi megigazulás jelévé."^[24]

7. A Krisztusban való nyugalom jelképe. A szombat, amely emlékeztette Izraelt arra, hogy Isten Egyiptomból kiszabadította népét, és megnyugvást adott neki a földi Kánaánban, megkülönböztette annak a kornak megváltottait a környező népektől. A szombat ugyanígy jele annak is, hogy Isten a megváltottakat a bűntől megszabadítja, és nyugalommal ajándékozza meg, s elkülöníti a világtól.

Aki belép az Isten által felkínált nyugalomba, az „megnyugodott cselekedeteitől, amiképpen Isten is a magáéitól" (Zsid 4:10). „Ez a nyugalom lelki nyugalom, „saját cselekedeteink"-től való megnyugvás, a bűn elhagyása. Ebbe a nyugalomba hívja népét Isten, és ez az a nyugalom, amelynek jelképe a szombat is, és a Kánaán is."^[25]

Amikor Isten befejezte a teremtés munkáját, és megpihent a hetedik napon,Ádámnak és Évának a szombattal lehetőséget kínált arra, hogy megpihenjen őbenne. Bár ők elbuktak, nem változik Isten eredeti szándéka; ma is ezt a nyugalmat kínálja az emberiségnek. A szombat a bűnbeesés után is e nyugalom emlékeztetője maradt. „Így tesz a hetedik napi szombat megszentelése nemcsak Isten, a mindenség Teremtője iránti hitről bizonyságot, hanem az abban való hitről is, hogy Ő át tudja formálni az életet, és alkalmassá tudja tenni az embert arra az örök nyugalomra, amelyet eredetileg a Föld lakóinak adni akart."^[26]

Isten megígérte ezt a lelki nyugalmat a testi Izraelnek. Bár nem léptek be abba, Isten meghívása most is érvényes: „Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének" (Zsid 4:9). Azoknak, akik szeretnének belépni ebbe a nyugalomba, „először hit által be kell lépniük Isten lelki „nyugalmába", a lélek bűntől való megnyugvásának, és nem az önerőből üdvösségre törekvésének nyugalmába".^[27]

Az Újtestamentum figyelmezteti a keresztényt, hogy ne várjon addig, amíg megtapasztalja ezt a kegyelem és hit általi megnyugvást, mert a „ma" az alkalmas idő a belépésre (Zsid 4:7; 3:13). Akik beléptek ebbe a nyugalomba - a Jézus Krisztusba vetett hit által kapott megmentő kegyelembe -, nem igyekeznek többé arra, hogy a saját cselekedeteik által igazuljanak meg. Így lesz a hetedik napi szombat megünneplése az evangélium nyugalmába való belépés jelképe.

 

Kísérletek az istentisztelet napjának megváltoztatására

Mivel a szombat nagyon fontos szerepet játszik Istennek, mint Teremtőnek és Megváltónak az imádásában, nem meglepő, hogy Sátán totális háborút indított e szent intézmény megdöntésére.

A Biblia sehol sem ad engedélyt az istentisztelet e napjának megváltoztatására,amelyet Isten az Édenben alapított, és a Sínai-hegyen újra meghirdetett. Ezt olyan keresztények is felismerték, akik vasárnapot ünnepelnek. James Gibbons, katolikus bíboros ezt írta: „Elolvashatod a Bibliát Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig, és egyetlen olyan sort sem fogsz találni, amely feljogosít a vasárnap megszentelésére." A Szentírás a szombat vallási megtartását teszi kötelezővé.^[28]

A protestáns A. T. Lincoln beismerte: „Nem lehet az Újtestamentummal igazolni azt a hiedelmet, hogy Isten a feltámadástól kezdve az első napot rendelte el szombatként való ünneplésre."^[29] Elismerte: „Hetedik napi szombatosnak lenni az egyetlen következetes eljárás mindazok számára, akik vallják, hogy mint erkölcsi törvény, az egész Tízparancsolat kötelező."^[30]

Ha nincs bibliai bizonyíték arra, hogy Krisztus vagy tanítványai az istentisztelet napját megváltoztatták, miként lehetséges, hogy sok keresztény a vasárnapot fogadja el a szombat helyett?

A vasárnap ünneplésének keletkezése. Az istentisztelet napjának szombatról vasárnapra való áthelyezése fokozatosan történt. Nincs bizonyíték arra, hogy a keresztények a második század előtt vasárnap tartották volna hetenkénti istentiszteletüket, de arra van bizonyíték, hogy a második század közepére egyes keresztények önként ünnepelték a vasárnapot istentiszteleti napként, de nem nyugalomnapként.^[31]

A római gyülekezet, amely túlnyomóan pogányokból lett keresztényekből állt (Róm 11:13), élen járt a vasárnapi istentisztelet bevezetésében. Rómában, a birodalom fővárosában erős zsidóellenesség alakult ki, ami az idő múlásával csak fokozódott. E zsidóellenesség ellenhatásaként a város keresztényei megpróbálták megkülönböztetni magukat a zsidóktól. Elhagytak a zsidókéval közös szokásaikból, és kezdték feladni a szombat tiszteletét, lépéseket téve a vasárnap kizárólagos megtartása felé.^[32]

A második századtól az ötödikig, bár a vasárnap tekintélye nőtt, a keresztények majdnem az egész római birodalomban továbbra is megünnepelték a hetedik napi szombatot. Szókratész, az ötödik századi történész, ezt írta: „Az egész világon majdnem minden gyülekezet minden hét szombatján megtartja a szent misztériumokat, de Alexandria és Róma keresztényei valamilyen ősi hagyomány alapján ezekkel felhagytak."^[33]

A negyedik és ötödik században sok keresztény mind szombaton, mind vasárnap istentiszteletet tartott. Sozomen, e kor egy másik történésze, ezt írta: „A nép Konstantinápolyban és majdnem mindenütt összejön szombaton és a hét első napján is, amely szokást soha nem gyakorolták Rómában, sem Alexandriában."^[34]

Ezek a hivatkozások mutatják, hogy Róma vezető szerepet játszott a szombatünneplés mellőzésében.

Vajon azok, akik felhagytak a hetedik napi istentisztelettel, miért a vasárnapot választották, és nem a hét más napját? Az egyik fő érv az volt, hogy Krisztus vasárnap támadt fel; és állítólag Krisztus adott felhatalmazást az e napi istentiszteletre. „De bármilyen furcsának is tűnik, a második és harmadik század egyetlen írója soha egyetlen, a vasárnap szombat helyetti megtartására feljogosító Biblia-verset sem idézett. Sem Barnabás, sem Ignácius, sem Justinius, sem Iréneus, sem Tertullián, sem Római Kelemen, sem Alexandriai Kelemen, sem Origenész, sem Ciprián, sem Viktorinus, sem más Krisztus korabeli író nem tudott semmi ilyen utalásról, sem Jézustól, sem a Biblia bármely részéből."^[35]

A népszerűség és annak hatása, hogy a pogány rómaiak napimádatával összhangban volt a vasárnap, kétségtelenül hozzájárult e napnak az istentisztelet napjaként való egyre terjedő elfogadásához. A napimádat fontos szerepet játszott az egész ókori világban. Ez volt „a római vallás egyik legrégibb alkotóeleme". A keleti napkultusz következtében „a Kr. u. második század elejétől a Sol invictus kultusza volt az uralkodó Rómában és a birodalom más részén is."^[36]

Ez a népszerű vallás az új hívőkön keresztül hatással volt az ősegyházra. „A pogányságból megtért keresztények állandóan csábították a hívőket a Nap tiszteletére. Ezt nemcsak az jelzi, hogy az egyházatyák sokszor kifogásolták ezt a gyakorlatot, hanem az is, hogy a napimádat visszatükröződik a keresztény liturgiában.^[37]

A negyedik század tanúja volt a vasárnaptörvény bevezetésének. Először polgári jellegű vasárnaptörvényt adtak ki, majd jöttek a vallási jellegűek. Konstantin császár Kr. u. 321. március 7-én bocsátotta ki az első polgári vasárnaptörvényt. Tekintettel arra, hogy a vasárnap népszerű volt a pogány napimádók között, és sok keresztény is tisztelte, Konstantin azt remélte, hogy a vasárnap ünnepnappá tételével biztosíthatja kormánya részére e két választótestület támogatását.^[38]

Konstantin vasárnaptörvénye tükrözte a császár napimádói múltját. Így szól a törvény: „A Nap tiszteletre méltó napján (venerabili die solis) az elöljárók és városlakók pihenjenek, és minden műhely zárva legyen. De vidéken a mezőgazdasági munkásoknak a törvény megengedi, hogy dolgozzanak vasárnap."^[39]

Néhány évtizeddel később az egyház követte Konstantin példáját. A laodiceai zsinat (kb. Kr. u. 364-ben), amely, bár nem egyetemes, de római katolikus tanácskozás volt, kiadta az első egyházi vasárnaptörvényt. A 29. kánonban az egyház megkövetelte a keresztényektől, hogy tiszteljék a vasárnapot, és „ha lehet, ne dolgozzanak azon a napon", de kifogást emelt a szombati pihenés ellen, és elrendelte, hogy a keresztények ne „tétlenkedjenek szombaton (görögül sabbaton), hanem dolgozzanak azon a napon."^[40]

Kr. u. 538-ban, abban az évben, amelyben a próféciában jelzett 1260 esztendő elkezdődött (lásd e könyv 13. fejezetét), a Római Katolikus Harmadik Orléans-i zsinat kiadott még a Konstantinénál is szigorúbb törvényt. E zsinat 28. kánonja kimondja: vasárnap még „a mezőgazdasági munkát is félre kell tenni, hogy az embereket ne akadályozza a templom látogatásában".^[41]

A változtatás megjövendölése. A Biblia kinyilatkoztatja, hogy a vasárnap keresztényi intézményként való megtartása „a törvényszegés titkos bűnéhez" vezethető vissza (2Thessz 2:7), amely már Pál korában is működött (lásd e könyv 13. fejezetét). Dániel 7. fejezete próféciáján keresztül Isten megmutatta, hogy előre tudott az istentisztelet napjának megváltoztatásáról.

Dániel látomása az Isten népe és törvénye elleni támadást mutatja be. A kis szarv (Jel 13:1-10-ben pedig egy fenevad) által ábrázolt támadó hatalom a nagy hitehagyást idézi elő a keresztény egyházon belül (lásd e könyv 12. fejezetét). A kis szarv, amely a negyedik fenevadból támad, és Róma bukása után fő üldöző hatalommá lesz (lásd a 18. fejezetet), megkísérli megváltoztatni „az időket és a törvényt" (Dán 7:25). Ennek a hitehagyó hatalomnak sikerül a világ nagy részét megtévesztenie, de az ítélet végül ellene fog dönteni (Dán 7:11, 22, 26). A végső megpróbáltatás idején Isten közbelép népe érdekében, és megszabadítja őket (Dán 12:1-3).

Ez a prófécia csak egyetlen hatalomra illik rá a kereszténységen belül. Csak egyetlen vallási szervezet van, amely azt állítja, hogy joga van Isten törvényének megváltoztatására. Figyeljük meg, hogy a római katolikus hatóságok mire tartottak igényt a történelem során:

Kr. u. 1400 körül Petrus de Ancharano azt állította, hogy „a pápa megváltoztathatja Isten törvényét, mert hatalma nem embertől, hanem Istentől van, és Isten helyett cselekszik a földön, teljes joggal kötve meg és oldozva fel nyáját".^[42]

E megdöbbentő állítás hatása bebizonyosodott a reformáció idején. Luther kifejtette, hogy nem az egyházi hagyomány, hanem a Szentírás irányítja az életét. Jelszava a Sola Scriptura - „Egyedül a Biblia" volt. John Eck, a római katolikus vallás egyik legfőbb védelmezője, bírálta Luthernek ezt a kijelentését, azt állítva, hogy az egyház tekintélye a Biblia felett áll. Feladta a leckét Luthernek a bibliai szombat és vasárnap megtartásának felcserélésével kapcsolatban. Ezt mondta Eck: „A Szentírás ezt tanítja: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja" stb. De az egyház a saját hatalma alapján a szombatot vasárnapra változtatta, amire önnek [Luthernek] nincs szentírási szövege."^[43]

A tridenti zsinaton (1545-1563), amelyet a pápa a protestantizmus megdöntésére hívott össze, Reggio érseke, Gaspare de Fosso, újra előhozta ezt a kérdést. „Tehát az egyház tekintélyét - mondta - a legvilágosabban a Szentírás világítja meg, mert míg egyrészt (az egyház) ajánlja, isteninek nyilvánítja (és) olvasásra kínálja nekünk...másrészt az Úr által a Szentírásban tanított törvényes előírások megszűntek ugyanannak a hatalomnak (egyház) alapján. A szombat, a legdicsőbb nap a törvényben, az Úr napjára változott... Ezek és más hasonló dolgok nem Krisztus tanítása alapján változtak meg (mert Ő azt mondja, hogy a törvény betöltéséért, és nem megsemmisítéséért jött), hanem azokat az egyház hatalma változtatta meg."^[44]

Tartja-e még az egyház ezt az álláspontját? A The Convert's Catechism of Catholic Doctrine 1977. évi kiadása tartalmazza e kérdések és válaszok sorát.

„Kérdés: Melyik a nyugalomnap?"

„Válasz: A szombat a nyugalomnap."

„Kérdés: Miért tartjuk a szombat helyett a vasárnapot?"

„Válasz: Azért tartjuk a szombat helyett a vasárnapot, mert a katolikus egyház áttette az ünnepet szombatról vasárnapra."^[45]

John A. O'Brien, római katolikus tudós The Faith of Millions (1974) című nagysikerű könyve szerint erre a súlyos megállapításra jutott: „Mivel a Biblia a szombatot, és nem a vasárnapot írta elő, nem furcsa, miszerint nem katolikusok, akik állítják, hogy vallásukat közvetlenül a Bibliából, és nem az egyháztól veszik, a vasárnapot ünneplik a szombat helyett? Igen, ez következetlenség." A vasárnapünneplés szokása - mondta - a katolikus egyház tekintélyén alapszik, nem pedig egy kifejezett bibliai szövegen. Ez az ünneplés megmarad, hogy emlékeztessen arra az anyaszentegyházra, amelyből a nem katolikus szekták kiváltak- mint az a fiú, aki elszökött otthonából, de még a zsebében hordja anyja képét vagy egy hajfürtjét."^[46]

Az ezekre az előjogokra való igény a prófécia megvalósulása, és ez segít azonosítani a kicsiny szarvval jelzett hatalmat.

A szombat helyreállítása. Ésaiás könyve 56. és 58. fejezetében Isten szombatreformra szólítja fel Izraelt. Megjövendöli, milyen csodálatos dolog lesz, amikor nyája közésereglenek a pogányok (Ésa 56:8), és ennek az üdvösséget szolgáló missziónak a sikerét a szombat megszentelésével kapcsolja össze (Ésa 56:1-2, 6-7).

Isten gondosan körülírja népének ezt a különleges munkáját. Bár küldetésük az egész világnak szól, különösen olyan embercsoportra irányul, amely hívőnek vallja magát, de valójában nem tartja be Isten előírásait (Ésa 58:1-2). Isten e szavakkal fejezi ki megbízatását azokhoz az állítólagos hívőkhöz: „Megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak. Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tévén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván, akkor gyönyörűséged lesz az Úrban" (Ésa 58:12-14).

A lelki Izrael küldetése ugyanaz, mint az ősi Izraelé volt. A kicsiny szarvval ábrázolt hatalom rést ütött a törvényen, amikor megváltoztatta a szombatot. Ahogy Izraelben helyre kellett állítani a lábbal tiport szombatot, éppúgy kell korunkban is a szombat intézményét helyreállítani és Isten törvényének falán a rést kijavítani.^[47] Jel 14:6-12 üzenetének az örökkévaló evangéliummal összefüggésben való hirdetése végzi el e helyreállítási munkát, és teszi naggyá a törvényt. Ennek az üzenetnek a hirdetése Isten egyházának feladata a második advent idején (lásd e könyv 12. fejezetét). Ennek az üzenetnek fel kell ráznia a világot, arra szólítva mindenkit, hogy készüljön fel az ítéletre.

A Teremtő imádására szólító hívás - „imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet", közvetlenül Isten örök törvényének negyedik parancsolatára utal. A végső figyelmeztetés tartalma megerősíti ezt a tényt, Istennek különös gondja van arra, hogy az általánosan elfelejtett szombat visszakapja méltó helyét a második advent előtt.

Ennek az üzenetnek a hirdetése az egész világra kiható viszályt fog kiváltani. A központi kérdés az Isten törvénye iránti engedelmesség és a szombat megtartása lesz. E küzdelemben mindenkinek el kell döntenie, hogy Isten parancsolatait vagy az emberekét tartja meg. Ez az üzenet egy népet hoz létre, amely megtartja Isten parancsolatait és Jézus hitét. Azok, akik ezt az üzenetet elutasítják, végül felveszik a fenevad bélyegét (Jel 14:9, 12; lásd e könyv 12. fejezetét).

Hogy ez a misszió - Isten törvényének naggyá és szombatjának dicsőségessé tétele - sikeres legyen, Isten népének következetes és szeretetteljes példát kell mutatnia a szombatünneplésben.

 

A szombat megtartása

Ahhoz, hogy a „megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt" (2Móz 20:8) parancsának eleget tudjunk tenni, az egész hét folyamán gondolnunk kell a szombatra; és hogy Istennek tetsző módon megtartsuk, meg kell tennünk a szükséges előkészületeket. De vigyázzunk, nehogy annyira kifárasszuk magunkat a hét folyamán, hogy ne tudjunk részt venni a szombati istentiszteleten.

Mivel a szombat az Istennel való különleges közösség napja, amely az irgalmas Isten teremtési és megváltási munkájának örömteli ünneplésére hív, el kell kerülnünk mindent, ami rontja a szombat szent légkörét. A Biblia előírja, hogy szombaton ne végezzünk világi dolgokat (2Móz 20:10), szüneteltessünk minden kenyérkereseti munkát, minden üzletelést (Neh 13:15-22). Meg kell dicsőítenünk Istent, dolgainkat „nem tévén, foglalkozást sem találván, ha-mis beszédet sem szólván" (Ésa 58:13). Ha saját kedvtelésünkre fordítjuk ezt a napot, ha világi dolgokkal foglalkozunk, azokról beszélgetünk és gondolkodunk, vagy ha sportolunk, ez megtöri Teremtőnkkel való közösségünket, és megszentségteleníti a szombatot.^[48] A szombatparancs iránti tiszteletünknek ki kell terjednie mindenkire, aki a hatáskörünkbe tartozik, a gyermekeinkre, munkásainkra, még vendégeinkre is, sőt állatainkra is (2Móz 20:10), hogy ők is részesülhessenek a szombat áldásaiban.

A szombat péntek este, naplementével kezdődik, és szombaton naplementével végződik (lásd 1Móz 1:5; vö. Mk 1:32).^[49] A Szentírás a szombat előtti napot (a pénteket) „az előkészület napjának" (Mk 15:42 - új prot. ford.), a szombatra való felkészülés napjának nevezi, hogy semmi ne rontsa meg a szombat szentségét. Ezen a napon, akik a család táplálékáról gondoskodnak, készítsék elő a szombati ételeket, hogy a szent napon ők is megpihenhessenek (lásd 2Móz 16:23; 4Móz 11:8).

Jól tennék a család tagjai, illetve a hívők csoportjai, ha pénteken, röviddel naplemente előtt összegyűlnének, hogy énekeljenek, imádkozzanak, és Isten Igéjét olvassák. Így hívják meg Krisztus Lelkét, mint kedves vendéget. Hasonlóképpen istentisztelettel fejezzék be a szombatot a naplemente közeledtével, Isten jelenlétét és vezetését kérve a következő hétre.

Isten arra szólítja fel népét, hogy tegye a szombatot az öröm napjává (Ésa 58:13). Hogyan teheti ezt? Csak akkor részesülhetnek abban az igazi örömben és megnyugvásban, amit Isten akar adni nekik ezen a napon, ha Krisztusnak, a szombat Urának példáját követik.

Krisztus rendszeresen részt vett a szombati istentiszteleteken, szolgálatokat vállalt, és vallási eligazítást adott (Mk 1:21; 3:1-4; Lk 4:16-27; 13:10). De az istentiszteletek látogatásán túl is kereste az emberek társaságát (Mk 1:29-31; Lk 14:1), a szabadban időzött (Mk 2:23), és széjjeljárva, szent, irgalmas dolgokat cselekedett. Amikor csak tehette, gyógyította a betegeket és szenvedőket (Mk 1:21-31; 3:1-5; Lk 13:10-17; 14:2-4; Jn 5:1-15; 9:1-14).

Amikor bírálták a szenvedések enyhítéséért, Jézus így válaszolt: „Szabad... szombaton jót cselekedni" (Mt 12:12). A gyógyítással nem rontotta meg a szombatot, sem nem törölte el. De véget vetett azoknak a terhes szabályoknak, amelyek eltorzították a szombatnak a felüdülés és öröm napjaként való megünneplését és mint Istentől kapott eszköznek a jelentőségét.^[50] Isten a szombatot az emberiség lelki gazdagítására szánta. Helyes az olyan tevékenység, amely erősíti az Istennel való közösséget; helytelen, ami eltérít ettől a céltól, és a szombatot csupán munkaszüneti nappá teszi.

A szombat Ura mindenkit példája követésére szólít. Akik elfogadják ezt a meghívást, azoknak a szombat gyönyörűség és a lelki táplálkozás napja, a menny előíze; felismerik, hogy „Isten a szombatot a csüggedés megelőzésére szánta. A hetedik nap hétről hétre megvigasztalja lelkünket, és bizonyossá teszi, hogy bár jellemünk befejezetlen, Krisztusban mégis tökéletes. Golgotai tettével engesztelést szerzett értünk,és beléphetünk az Ő nyugalmába."^[51]

 

Lábjegyzet

1.		John N. Andrews, History of the Sabbath, 2. bővített kiadás, Battle Creek, MI; Seventh-day Adventist Publishing Assn., 1873., 3. bőv. kiad., 575. oldal
2.		SDA Bible Commentary, jav. kiad., 1/220. oldal
3.		I. m.
4.		J. L. Shuler, God's Everlasting Sign (Nashville: Southern Pub. Assn., 1972), 114-116. oldal; M. L. Andreason, The Sabbath Pátriárkák és próféták, 263-264. oldal; White: A nagy küzdelem, 546, 569. oldal (Washington, D. C.; Review and Herald, 1942), 248. oldal; Wallenkampf, „The Baptism, Seal, and Fullness of the Holy Spirit" (kiadatlan kézirat), 48. oldal; White:
5.		White: Pátriárkák és próféták, 264. oldal
6.		Wallenkampf, „Baptism, Seal, and the Fullness of the Holy Spirit", 48. oldal
7.		SDA Bible Commentary, jav. kiad., 1/605. oldal
8.		„Sabbath", SDA Encyclopedia, jav. kiad., 1239. oldal
9.		„Sabbath, Annual", i. m. 1265. oldal
10.		Jonathan Edwards, The Works of President Edwards (New York: Leavitt & Allen, Worchester, hasonmás kiadás, 1852), 4/622. oldal. A puritánok a vasárnapot a keresztény szombatnak tartották.
11.		Érdekes, hogy „nagy nap" volt az, amelyen Jézus a sírban pihent - mert ez a szombat egyrészt a hét hetedik napja volt, másrészt a kovásztalan kenyerek hetének első szombatja. A megváltás csúcspontjának napja volt ez a nap! A teremtéskor elhangzott „igen jó" eggyé olvadt az „elvégeztetett" kijelentéssel, amikor az Alkotó és a Bevégző ismét pihent munkája után.
12.		Samuele Bacchiocchi, Rest for Modern Man (Nashville: Southern Pub. Assn., 1976), 8-9. oldal
13.		„Sabbath", SDA Encyclopedia, jav. kiad., 1244. oldal. Lásd SDA Bible Commentary, jav. kiad., 7/205-206. oldal is; vö. White, „The Australia Camp Meeting", Review and Herald, 1896. január 7., 2. oldal
14.		Lásd SDA Bible Commentary, jav. kiad., 7/735-736. oldal. Vö. White: Az apostolok története, 398. oldal
15.		„Sabbath", SDA Encyclopedia, 1237. oldal
16.		A. H. Strong, Systematic Theology, 408. oldal
17.		White: Pátriárkák és próféták, 22. oldal
18.		Bacchiocchi, Rest for Modern Man, 15. oldal
19.		I. m., 19. oldal
20.		White, Testimonies, 6/350. oldal
21.		Andreasen, Sabbath, 25, oldal
22.		A törvényeskedést úgy lehetne meghatározni, hogy „próbálkozás az üdvösség egyéni erőfeszítéssel való megszerzésére. Ragaszkodás a törvényhez és bizonyos előírások megtartásához, mint az Isten előtt való megigazulás eszközéhez. Ez helytelen, mert ‘a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg őelőtte' (Róma 3:20)." (Shuler, God's Everlasting Sign, 90. oldal). Shuler így folytatja: „Akik a szombat megtartását törvényeskedésnek nyilvánítják, vegyék fontolóra a következőt. Ellentmond-e a kegyelem általi üdvösségnek az újjászületett keresztény, ha tartózkodik a hamis istenek imádásától, és tiszteletet tanúsít a második és harmadik parancsolat iránt? Erkölcsi tisztaság, becsületesség, igazmondás, ahogy a hetedik, nyolcadik és kilencedik parancsolat tanítja, ellentétben áll-e az ingyen kegyelemmel? Mindkét kérdésre ‘Nem' a felelet. Nem törvényeskedés az, ha valaki megújult lélekkel megtartja a hetedik napot, és nincs ez ellentétben a csak kegyelem általi üdvösséggel. Valójában a szombat parancsolata az egyetlen olyan szabály a törvényben, amely a bűntől való szabadulás és a csakis kegyelem általi megszentelődés jeleként szerepel." (I. m.)
23.		I. m., 89. oldal
24.		I. m., 94. oldal
25.		Andreasen, Sabbath, 105. oldal
26.		SDA Bible Commentary, jav. kiad., 8/420. oldal
27.		I. m.
28.		James Gibbons, The Faith of our Fathers, 47. jav., bőv. kiad. (Baltimore; John Murphy & Co., 1895), 111112. oldal. R. W. Dale, egy kongregacionalista mondta: „Teljesen világos, hogy bármilyen szigorúan vagy ájtatosan töltjük is el a vasárnapot, nem tartjuk meg a szombatot... A szombat határozott isteni parancson alapszik. Nem hivatkozhatunk egy ilyen parancsra a szombat megtartásának kötelezettsége ellen" (R. W. Dale, The Ten Commandments, 4. kiad. [London; Hodder and Stoughton, 1884], 100. oldal.
29.		Andrew T. Lincoln, „From Sabbath to Lord's Day: A Biblical and Theological Perspective," From Sabbath to the Lord's Day: A Biblical, Historical and Theological lnvestigation, szerk.: D. A. Carson (Grand Rapids; Zondervan, 1982), 386. oldal
30.		I. m., 392. oldal
31.		Lásd Justin Martyr, First Apology, Ante-Nicene Fathers (Grand Rapids; Wm. B. Eerdmans, 1979), 1/186. oldal; Maxwell, God Cares (Mountain View, CA, Pacific Press, 1981), 1/130. oldal
32.		Lásd például Bacchiocchi, „The Rise of Sunday Observance in Early Christianity", The Sabbath in Scripture and History, szerk.: Kenneth A. Strand (Washington, D. C.; Review and Herald, 1982), 137. oldal; Bacchiocchi, From Sabbath to Sunday(Rome: Pontifical Gregorian University Press, 1977), 223-232. old.
33.		Socrates, Ecclesiastical History, 5/22. fejezet, Nicene and Post-Nicene Fathers, 2. sorozat (Grand Rapids, Wm. B. Eerdmans, 1979), 2/132. oldal
34.		Sozomen, Ecclesiastical History, 7/19. fejezet, Nicene and Post-Nicene Fathers, 2. sorozat, 2/390. oldal
35.		Maxwell, God Cares, 1/131. oldal
36.		Gaston H. Halsberghe, The Cult of Sol Invictus (Leiden: E. J. Brill, 1972.; 26, 44. oldal. Lásd még Bacchiocchi, „Rise of Sunday Observance," 139. oldal
37.		Bacchiocchi, „Rise of Sunday Observance", 140. oldal Lásd még Bacchiocchi, From Sabbath to Sunday, 252-253. oldal
38.		Lásd például Maxwell, God Cares, 1/129. oldal; H. G. Heggtveit, Illustreret Kirkehistorie (Christiania [Oslo]: Cammermeyers Boghandel, 1891-1895), 202. oldal
39.		Codex Justinianus, 3. könyv, cím: 12, 3, Schaff, History of the Christian Church,5. kiad. (New York; Charles Scribner, 1902), 3/380, oldal, 1. megjegyzés
40.		Laodiceai zsinat, 29. kánon, Charles J. Hefele,A History of the Councils of the Church From the Original Documents, Henry N. Oxenham fordításában és kiadásában (Edinburgh; T and T Clark, 1876), 2/316. oldal. Lásd még SDA Bible Student's Source Book, jav. kiad., 885. oldal
41.		Giovanni Domenico Mansi szerkesztésében, Sacrorum Conciliorum, 9/919. hasáb, ahogy Maxwell idézte a God Cares 1/129. oldalán. Részben idézve az Andrews, History of the Sabbath and First Day of the Week 374. oldalán
42.		Lucius Ferraris „Papa", 2. cikk, Prompta Bibliotheca (Venetiis [Velence]; Caspa Storti, 1772), 6/29. oldal, ahogy az SDA Bible Students' Source Book, jav. kiad. 680. oldalán levő fordításban megjelent
43.		John Eck, Enchiridion of Commonplaces Against Luther and Other Enemies of the Church, fordította Ford L. Battles, 3. kiad. (Grand Rapids; Baker, 1979), 13. oldal
44.		Gaspare [Ricciulli] de Fosso, Előadás a tridenti zsinat 17. ülésén, 1562. január 18., Mansiban,Sacrorum Conciliorum,33/529-530. hasáb, ahogy az SDA Bible Students' Source Book, jav., szerk. példányának 887. oldalán fordításban megjelent
45.		Peter Geiermann, The Convert's Catechism of Catholic Doctrine (Rockford, IL; Tan Books and Publishers, 1977), 50. oldal
46.		John A. O'Brien, The Faith of Millions, jav. kiad. (Huntigton, IN; Our Sunday Visitor Inc., 1974), 400-401. oldal
47.		Vö. White: A nagy küzdelem, 402-403. oldal
48.		White, Selected Messages, 3/258. oldal
49.		Ahogy a Szentírás teremtéstörténetéből világos, egy-egy nap naplementétől naplementéig tart. Lásd 3Móz 23:32. verset is
50.		Felhatalmazza-e Krisztus példája a keresztény kórházakat arra, miszerint hét napon át szolgáljanak anélkül, hogy a szombati pihenést lehetővé tennék személyzetük számára? Ellen G. White, felismerve a kórházi személyzet szükségleteit, ezt mondta: „A Megváltó - példájával - megmutatta nekünk, hogy helyes a szenvedést enyhíteni ezen a napon; de ne végezzenek az orvosok és ápolók szükségtelen munkát. Azt az általános kezelést vagy azokat a műtéteket, amelyek várhatnak, a következő napra kell halasztani. Tudják meg a betegek, hogy az orvosoknak is szükségük van egy nap pihenésre!" (Medical Ministry [Mountain View, CA; Pacific Press, 1963], 214. oldal).Az erre az egészségügyi szolgálatra kapott honoráriumot szeretetmunkára kell félretenni. Ellen G. White ezt írta: „Szükséges lehet a szent szombat óráit is az emberiség szenvedésének enyhítésére szentelni. De az erre a munkára kapott fizetést az Úr tárházába kell tenni, hogy az arra érdemes szegények részére használják fel, akiknek szükségük van az orvos szaktudására, de nem áll módjukban azért fizetni" (I. m., 216. oldal).
51.		George E. Vandeman, When God Made Rest (Boise, ID; Pacific Press, 1987), 21. oldal

[Előző]                                                                             [Fel]                                                                             [Következő]

 

• 
• 

18. A prófétaság ajándéka

 

- Az egyházról szoló tan -

 

[Előző]                                                                                                                                                    [Következő]

A prófétaság a Szentlélek egyik ajándéka. Ez az ajándék a maradék egyház ismertetőjele, ami E. G. White szolgálatában nyilvánult meg. Mivel Isten hírnöke, írásai az igazság állandó, irányadó forrásai, amelyek az egyházat vigasztalják, vezetik, tanítják és eligazítják. Nyilvánvalóvá teszik, hogy a Biblia az a zsinórmérték, amellyel minden tanítást és tapasztalatot meg kell vizsgálni. (Jóel 2:28-29; ApCsel 2:14-21; Zsid 1:1-3; Jel 12:17; 19:10)

Júda királya, Jósafát, le volt sújtva. Az ellenség csapatai közeledtek. A helyzet kilátástalan volt. „És Jósafát... az Urat kezdé keresni, és hirdete az egész Júda országában böjtöt." (2Krón 20:3) A nép özönlött a templomba, hogy irgalomért és szabadulásért könyörögjön az Úrhoz.

Amikor Jósafát az imádkozást vezette, kérte Istent, változtassa meg a körülményeket. Így könyörgött: „Nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodol a pogányoknak minden országán? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincsen, aki ellened megállhatna" (6. v.). Isten nem védte meg különlegesen az övéit a múltban? Nem adta ezt az országot választott népének? Jósafát így esedezett:„Óh, mi Istenünk, nem ítéled-é meg őket? Mert nincsen mibennünk erő... Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink" (12. v.).

Amikor egész Júda ott állt az Úr előtt,egy Jaháziel nevű ember felállt. Üzenete bátorítást és eligazítást vitt a megrettent népnek. Így szólt: „Ne féljetek... mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten... álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását... mert az Úr veletek lesz" (15-17. v.). Reggel Jósafát király így szólt csapataihoz: „Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!" (20. v.).^[1]

A király annyira hitt Jaházielnek, ennek az alig ismert prófétának, hogy harcosok helyett az Urat és a szentség szépségét dicsőítő kórust állított a frontvonalba. Amikor a hit éneke betöltötte a levegőt, az Úr cselekedett, összezavarta a Júda ellen szövetkezett seregeket. Olyan nagy volt az öldöklés, hogy az ellenség körül „senki sem menekült meg" (24. v.).

Jaháziel Isten szócsöve volt e különleges alkalommal.

A próféták fontos szerepet játszottak mind az ó-, mind az újtestamentumi időkben. De megszűnt-e a prófétálás működése a bibliai kánon lezárulásával? Hogy megtaláljuk erre a kérdésre a választ, kövessük nyomon a prófétikus történelmet!

 

A prófétaság a bibliai időkben

Bár a bűn véget vetett az Isten és ember közötti személyes kapcsolatnak (Ésa 59:2), Isten nem szüntette meg az emberiséggel való bensőséges viszonyt, hanem az Isten és ember kapcsolatának más módjait alakította ki. Bátorító, intő és feddő üzeneteit a prófétákon keresztül küldte.^[2]

A Szentírás szerint próféta az, „aki üzeneteket kap Istentől, és azok értelmét közli Isten népével".^[3] A próféták nem saját maguktól prófétálnak, „mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei" (2Pt 1:21).

Az Ótestamentumban a próféta szó általában a héber nábi fordítása. 2Móz 7:1-2 kifejezi ennek jelentését; „Az Úr azt mondta Mózesnek: ‘Lásd, olyanná teszlek a fáraó előtt, mintha isten volnál. Testvéred, Áron pedig a prófétád (nábi) lesz. Te mondj el neki mindent, amit én parancsolok neked. Testvéred, Áron, meg beszéljen a fáraóval'" (új prot. ford.). Mózes úgy viszonyult a fáraóhoz, mint Isten a népéhez. Ahogy Áron közölte Mózes szavait a fáraóval, a próféták úgy tolmácsolták Isten szavait a népnek. A próféta kifejezés tehát a Menny által kiválasztott, Isten üzenetét közlő szóvivőt jelöl. A héber nábi görög megfelelője a prophétesz, amelyből a magyar próféta szó is származik.

A „néző", amely a héber roeh (Ésa 30:10), vagy chózeh (2Sám 24:11; 2Kir 17:13) szó fordítása, szintén a prófétaság ajándékával felruházott személyt jelöli. A próféta és néző - rokonértelmű szavak. A Szentírás így magyarázza ezt: „Régen Izráelben ezt mondták, amikor valaki elment Istent megkérdezni: Jertek, menjünk el a nézőhöz; mert akit most prófétának neveznek, régen nézőnek hívták" (1Sám 9:9). A néző elnevezés azt hangsúlyozza, hogy a próféták befogadják a mennyei üzenetet. Isten feltárta a próféták szeme vagy értelme előtt azt a tájékoztatást, amit általuk akart népével közölni.

Az évek során Isten a prófétaság ajándékával felruházott személyeken keresztül nyilatkoztatta ki akaratát népének. „Semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak." (Ám 3:7; vö. Zsid 1:1)

A prófétai ajándék rendeltetése az Újtestamentumban. Az Újtestamentum a Szentlélek ajándékai között kiemelkedő helyet ad a prófétaságnak. Az egyház számára leghasznosabb szolgálatok felsorolásakor egyszer az első, kétszer a második helyre teszi (lásd Róm 12:6; 1Kor 12:28; Ef 4:11). Ez arra buzdítja a hívőket, hogy különösen ezt az ajándékot kívánják (1Kor 14:1, 39).

Az Újtestamentum szerint a próféták a következő feladatokat töltötték be:^[4]

1. Segítettek az egyház megalapításában. Az egyház felépült „az apostoloknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus" (Ef 2:20-21).

2. Kezdeményezték az egyház misszió-szolgálatát. A Szentlélek a próféták által választotta ki Pált és Barnabást első misszióútjukra (ApCsel 13:1-2), és eligazítást adott a misszionáriusok munkaterületére (ApCsel 16: 6-10).

3. Oktatták az egyházat. „Aki prófétál - mondta Pál -, a gyülekezetet építi." A próféciák „embereknek" szólnak, „épülésre, intésre és vigasztalásra" (1Kor 14:4, 3). Isten a prófétaságot - az egyéb ajándékokkal együtt - azért adta az egyháznak, hogy felkészítse a hívőket „a szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére" (Ef 4:12).

4. Egységessé tették, és védték az egyházat. A próféták segítették létrehozni „a hitnek egységét", és védték az egyházat a hamis tanításoktól, hogy a hívők ne legyenek „többé... gyermekek, akiket ide s tova hány a hab és a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által" (Ef 4:14).

5. Figyelmeztettek a jövőbeli nehézségekre. Az egyik újtestamentumi próféta figyelmeztette a hívőket, hogy éhínség közeledik. Az egyház ezért mentőakciót kezdeményezett az éhezők megsegítésére (ApCsel 11:27-30). Más próféták pedig figyelmeztették Pált, hogy Jeruzsálemben elfogják, és börtönbe vetik (ApCsel 20:23; 21:4, 10-14).

6. Erősítették a hitet a viták idején. Az első egyháztanácsban a Szentlélek irányította az egyházat a pogányokból lett keresztények üdvösségét érintő vitás kérdés eldöntésében. Azután próféták által a Lélek megerősítette a hívőket az igaz tantételekben. Miután továbbították a tanács döntését az egyház tagjainak, „Júdás és Silás pedig, maguk is próféták lévén, sok beszéddel inték az atyafiakat, és megerősíték" (ApCsel 15:32).

 

A prófétaság ajándéka az utolsó napokban

Sok keresztény azt hiszi, hogy a prófétaság ajándéka megszűnt az apostoli korszak lezárulásával. A Biblia azonban kinyilatkoztatja, hogy a végidő veszélyeiben az egyháznak különösen szüksége van a mennyei eligazításra, és bizonyságot tesz arról, hogy az újtestamentumi idők után is állandóan szükség van a prófétaság ajándékára és támogatására.

A lelki ajándékok folytonossága. A Biblia sehol sem beszél arról, hogy Isten visszavonja az egyháznak adott lelki ajándékokat, mielőtt azok betöltenék céljukat, amely Pál szerint az, hogy eljuttassák az egyházat „a hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére" (Ef 4:13). Mivel az egyház még nem jutott el erre a szintre, most is szüksége van a Lélek összes ajándékára. Ezek az ajándékok, beleértve a prófétaság ajándékát is, Krisztus visszajöveteléig Isten népének áldására szolgálnak. Ezért Pál arra figyelmeztette a hívőket, hogy „a Lelket meg ne oltsátok", „a prófétálást meg ne vessétek" (1Thessz 5:19-20), és azt tanácsolta, hogy „kívánjátok a lelki ajándékokat, leginkább pedig, hogy prófétáljatok" (1Kor 14:1).

Ezekben az ajándékokban nem mindig bővelkedett a keresztény egyház.^[5] Az apostolok halála után, Kr. u. 300-ig a prófétákat nagy tisztelet övezte.^[6] De az egyház lelki hanyatlása és az ebből eredő hitehagyás (lásd a 13. fejezetben) a Lélek jelenlétének és ajándékainak csökkenéséhez vezetett. Ugyanakkor a hamis próféták megrendítették a prófétaság ajándéka iránti bizalmat.^[7]

Az egyháztörténelem bizonyos szakaszaiban a prófétaság kisebb mértékű megnyilvánulása nem jelenti azt, hogy Isten ezt az ajándékot véglegesen visszavonta. A Biblia jelzése szerint a vég közeledtével ez az ajándék jelen lesz, hogy átsegítse az egyházat a nehéz időkön. Sőt a Biblia azt is kijelenti, hogy ennek az ajándéknak a tevékenysége megnő.

A prófétaság ajándéka közvetlenül a második advent előtt. Isten Keresztelő Jánosnak azért adta a prófétaság ajándékát, hogy meghirdesse Krisztus első adventjét. Isten nekünk is megígérte a prófétaság ajándékát, amely segít a második advent hirdetésében, hogy mindenkinek alkalma legyen felkészülni a Megváltóval való találkozásra.

Tény, hogy Krisztus említést tesz hamis próféták fellépéséről, mint eljövetele közelségének egyik jeléről (Mt 24:11, 24). Ha a vég idején nem lennének igaz próféták, Krisztus mindenkitől óvott volna, aki azt állítja, hogy megkapta ezt az ajándékot. A hamis prófétákra való figyelmeztetés azt jelenti, hogy igaz próféták is lesznek.

Jóel próféta megjövendölte, hogy közvetlenül Krisztus visszajövetele előtt a prófétaság ajándéka különlegesen kiárad. Ezt mondta: „És lészen azután, hogy kiöntöm Lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak. Sőt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm azokban a napokban az én Lelkemet. És csodajeleket mutatok az égen és a Földön; vért, tüzet és füstoszlopokat. A Nap sötétséggé válik, a Hold pedig vérré,minekelőtte eljő az Úrnak nagy és rettenetes napja" (Jóel 2:28-31).

Az első pünkösd tanúja volt a Lélek rendkívüli megnyilatkozásának. Jóel próféciáját idézve, Péter rámutatott, hogy ilyen áldásokat ígért Isten (ApCsel 2:2-21). Feltehetjük azonban a kérdést: Vajon Jóel próféciája egyszer s mindenkorra beteljesedett-e pünkösdkor, vagy lesz még egy másik, még nagyobb megvalósulása is? Sem-mi nem bizonyítja, hogy a jelenségek a Napban, a Holdban, amelyekről Jóel beszélt, megelőzte vagy követte a Léleknek azt a kiáradását. Ezek a jelenségek csak századokkal később következtek be (lásd e könyv 24. fejezetét).

Pünkösd tehát a Lélek második advent előtti teljes megnyilvánulásának előíze volt. Mint Palesztinában a korai eső, amely ősszel, röviddel a veteményezés után esett, a Szentlélek pünkösdi kiáradásával megkezdődött a Lélek adományozása. Jóel próféciájának teljes és végső megvalósulása olyan, mint a késői eső, amely ősszel esve, megérlelte a gabonát (Jóel 2:23). Hasonlóképpen, Isten Lelkének végső kiáradása közvetlenül a második advent előtt történik meg, azután, hogy beteljesednek a megjövendölt jelek a Napban, a Holdban és a csillagokban (vö. Mt 24:29; Jel 6:12-17; Jóel 2:31). Miként a késői eső, a Léleknek ez a végső kiáradása megérleli a föld termését (Mt 13:30, 39), és „mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül" (Jóel 2:32).

A prófétaság ajándéka a maradék egyházban. A Jelenések 12. fejezete két nagyobb üldözési időszakot jövendöl. Az első alatt, amely Kr. u. 538-tól 1798-ig tartott (Jel 12:6, 14; lásd e könyv 12. fejezetét), a hűséges hívők kegyetlen üldözést szenvedtek. Közvetlenül a második advent előtt Sátán ismét támadni fogja „az ő (asszony) magvából valókat", a maradék egyházat, amely nem töri meg Krisztus iránti hűségét. A Jelenések könyve úgy jellemzi a maradékot alkotó hűséges hívőket, hogy ők „Isten parancsolatainak megőrzői", és „akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).

Az angyal és János közötti későbbi beszélgetésből világossá válik, hogy „a Jézus Krisztus bizonyságtétele" kifejezés prófétikus kinyilatkoztatást jelent.^[8]

A könyv vége felé az angyal felfedi kilétét: „szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van" (Jel 19:10), és „szolgatársad vagyok néked, és a te atyádfiainak, a prófétáknak" (Jel 22:9). Ezek a párhuzamos kifejezések világossá teszik, hogy a próféták azok, akiknél „Jézus bizonyságtétele" van.^[9] Ez megmagyarázza az angyal kijelentését, hogy „Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10).

James Moffat így magyarázta ezt a szöveget: „‘Mert Jézus bizonyságtétele vagy tanúsága (azaz a Jézus által tett bizonyság vagy tanúság) a prófétaság lelke'. Ez... különösképpen azoknak a testvéreknek a kilétét határozza meg, akik a prófétikus ihletettség birtokosaiként Jézus bizonyságtételét hordozzák. Jézus bizonyságtétele voltaképpen megfelel a Jézus által tett tanúbizonyságnak (XXII. 20). Ez Jézus önkinyilatkoztatása (Jel 1:1 szerint végső soron Istené), ez ihleti a keresztény prófétákat is."^[10]

Tehát a Prófétaság Lelke kifejezés vonatkozhat (1) a Szentlélekre, aki megihleti a prófétákat Isten kinyilatkoztatásával, (2) a prófétaság ajándékának tevékenységére, és (3) magára a prófécia közvetítőjére.

A prófétaság ajándéka, Jézus bizonyságtevése - „az egyháznak a prófétaság közvetítésével"^[11] - a maradék egyház egyik megkülönböztető jellemvonását tartalmazza. Jeremiás ennek az ajándéknak a szünetelését a törvénynélküliséggel hozta összefüggésbe. „Nincsen törvény, sőt prófétái sem nyernek kijelentést az Úrtól." (JerSir 2:9) A Jelenések könyve e kettő birtoklását a végidő egyházának megkülönböztető jellemvonásaival azonosítja; ennek az egyháznak a tagjai megőrzik „Isten parancsolatait", és megvan náluk „Jézus Krisztus bizonyságtétele", vagyis a prófétaság ajándéka (Jel 12:17).

Isten az Egyiptomból kivonuló „gyülekezetnek" a prófétaság ajándékát adta, hogy általa megszervezze, oktassa és vezesse népét (ApCsel 7:38). „Próféta általhozta fel az Úr Izráelt Egyiptomból, és próféta által tartatott meg." (Hós 12:13) Nem meglepő ezért, ha a prófétaság ajándékát azok között találjuk, akik a végső kivonulás - a bűntől szennyezett Föld bolygóról a mennyei Kánaánba való menetel - résztvevői. Ez a kivonulás, amely a második adventet követi, Ésa 11:11 végső és teljes megvalósulása: „Lesz ama napon: az Úr másodszor nyújtja ki kezét, hogy népe maradékát megvegye..."

 

Segítség a végső válságban. A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy a Föld történelmének utolsó napjaiban Isten népe az elpusztítását utoljára megkísérlő sátáni hatalom, a sárkány minden haragját átéli (Jel 12:17). Ez „nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni" (Dán 12:1). Hogy átsegítse népét az idők e leghevesebb küzdelmén, a szerető Isten arról biztosítja, nem lesz egyedül. Jézus bizonyságtétele, a Prófétaság Lelke elvezeti a maradékot épségben a végső célig: találkoznak Megváltójukkal a második adventkor.

A következő kép magyarázza meg a prófétaság ajándékának a bibliai és a bibliai idők utáni megnyilatkozásai közötti kapcsolatot: „Tegyük fel, hajóút előtt állunk. A hajó tulajdonosa tájékoztatókönyvet ad nekünk. Azt mondja, ez a könyv elegendő eligazítást tartalmaz egész utunkra, és ha megfogadjuk az utasításokat, sértetlenül célba jutunk. Vitorlabontás után kinyitjuk a könyvet, hogy megismerjük a tartalmát. Azt találjuk, hogy a szerző általános elveket fektet le benne utunk irányítására, és gyakorlati eligazításokat ad, az út végéig előfordulható minden eshetőségre számítva. De elmondja azt is, hogy utunk utolsó része különösen veszélyes lesz; hogy futóhomok miatt a part alakja állandóan változik, ‘de az útnak e részében - mondja - révészről gondoskodtam, aki csatlakozik hozzátok, és azokban a körülményekben és veszélyekben szükséges eligazításokat ad. Figyelnetek kell a révészre.' Ezzel az útmutatással eljutunk a jelzett veszélyes útszakaszhoz, és a révész - az ígérethez híven - megjelenik. De a legénység között egyesek fellázadnak ellene, amikor felajánlja szolgálatait. ‘Megvan az eredeti útmutatásokat tartalmazó könyvünk - mondják -, és ez elég nekünk. Ehhez ragaszkodunk, és csakis ehhez; nem kérünk semmit tőled.' Kik ragaszkodnak most az eredeti útmutatóhoz? Azok, akik elutasítják a révészt, vagy akik elfogadják, ahogy a könyv tanácsolja?Ítéljétek meg ti!"^[12]

 

A bibliai idők utáni próféták és a Biblia

A prófétaság ajándéka hozta létre a Szentírást. A Biblia keletkezését követő időkben sem szabad mással helyettesíteni a Szentírást, sem hozzátenni a Szentíráshoz, mondván, hogy a szentírási kánon lezárult.

A prófétaság ajándéka a végidőkben is ugyanúgy betölti szerepét, mint az apostolok korában. Feladata, hogy érvényt szerezzen a Bibliának, mint a hit és gyakorlat alapjának, magyarázza tanításait, és a mindennapi életre alkalmazza az elveit; szerepe van az egyház létesítésében és tanításában, hogy az betöltse Istentől rendelt küldetését. A prófétaság ajándéka dorgálja, inti, vezeti és bátorítja mind az egyéneket, mind az egyházat, védi az eretnekségtől, és egységesíti a hívőket a bibliai igazságok alapján.

A bibliai idők utáni próféták szerepe nagyon hasonlít az olyan prófétákéhoz, mint Nátán, Gád, Aszáf, Semaia, Azariás, Eliézer, Ahija és Obed, Miriám, Debora, Hulda, Simeon, Keresztelő János, Agabus, Silás, Anna, Filep négy lánya (ők a bibliai időkben éltek, de bizonyságtevésük nem került a Bibliába). Ugyanaz az Isten ihlette ezeket a prófétákat és prófétanőket is, aki a Bibliát író prófétákon keresztül szólt. Üzeneteik nem mondtak ellent a korábban feljegyzett mennyei kinyilatkoztatásoknak.

A prófétaság ajándékának próbája. Mivel a Biblia figyelmeztet arra, hogy Krisztus visszajövetele előtt hamis próféták támadnak, gondosan meg kell vizsgálnunk azt, aki állítja, hogy a prófétaság ajándékát kapta. „A prófétálást meg ne vessétek - mondja Pál. - Mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok! Mindentől, ami rossznak látszik, őrizkedjetek!" (1Thessz 5:20-22; vö. 1Jn 4:1).

A Biblia meghatároz néhány irányelvet, amely által a prófétaság valódi ajándékát meg tudjuk különböztetni a hamisítványtól.

1. Megegyezik-e a próféta üzenete a Bibliával? „A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok,akiknek nincs hajnaluk..." (Ésa 8:20) Ez az ige azt jelenti, hogy a próféta tanításának összhangban kell lennie Isten törvényével és az egész Biblia bizonyságtételével. A későbbi próféta nem lehet ellentmondásban a korábbi prófétákkal. A Szentlélek soha nem mond ellent korábban adott bizonyságtételeinek, mert Istennél „nincs változás vagy változásnak árnyéka" (Jak 1:17).

2. Teljesednek-e a jövendölései? „Miről ismerjük meg, hogy nem az ÚR mondott egy igét? Ha egy próféta az ÚR nevében mond egy igét, de az nem történik meg,nem teljesedik be, azt az igét nem az ÚR, hanem a próféta mondta elbizakodottságában; ne félj tőle!" (5Móz 18:21-22 - új prot. ford.; vö. Jer 28:9). Ha a jövendölések a prófétai üzenetnek csak kis részét tartalmazzák is, pontosságukat bizonyítani kell.

3. Elfogadja-e, hogy Krisztus testet öltött? „Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét, [ha] valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; és [ha] valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen Istentől." (1Jn 4:2-3) Ez a próba többet jelent, mint egyszerűen annak elismerését, hogy Krisztus a Földön élt. Az igazi prófétának vallania kell a Krisztus testté válásáról szóló bibliai tanítást: hinnie kell Istenségét és földre születése előtti létét, szűztől való születését, igaz ember voltát, bűntelen életét, engesztelő áldozatát, feltámadását, mennybemenetelét, közbenjárói szolgálatát és második adventjét.

4. Jó vagy rossz „gyümölcsöket" terem-e a próféta? A prófécia úgy keletkezik, hogy a Szentlélek ihleti „az Istennek szent embereit" (2Pt 1:21). A hamis prófétákat felismerhetjük gyümölcseikről. „Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt - mondta Jézus -; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik, és tűzre vettetik. Azért az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket" (Mt 7:16, 18-20).

Ez a tanács döntő fontosságú a próféta állításának értékelésénél. Ez elsősorban a próféta életére vonatkozik. Nem azt jelenti, hogy a prófétának tökéletesnek kell lennie. A Szentírás azt mondja, hogy „Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű" (Jak 5:17). De a próféta életét a Lélek gyümölcsének, nem pedig a test cselekedeteinek kell jellemeznie (lásd Gal 5:19-23).

Másodsorban ez az elv a próféta másokra gyakorolt befolyását is érinti. Milyen eredmény tapasztalható azok életében, akik a próféta üzenetét elfogadják? Alkalmassá teszik-e az üzenetek Isten népét a missziómunkára, hitben eggyé forrasztják-e őket (Ef 4:12-16)?

Mindenkit, aki saját állítása szerint a prófétaság ajándékát kapta, alá kell vetni a bibliai vizsgának. Ha megfelel ennek a mércének, bízhatunk abban, hogy valóban a Szentlélek adta a prófétaság ajándékát annak az embernek.

 

A Prófétaság Lelke egyházunkban

A prófétaság ajándéka megnyilvánult Ellen G. White, a Hetednapi Adventista Egyház egyik alapítójának szolgálatában. Ihletett eligazításokat kapott Isten végidőben élő népe számára. A XIX. század első felének világa, amikor Ellen G. White hirdetni kezdte tanításait, a férfiak világa volt. Ellen G. White-ot prófétai elhívatása kritikus vizsgálat célpontjává tette. Kiállva a bibliai próbákat, 70 évig végezte szolgálatát lelki ajándéka által. 1844-től, 17 éves korától 1915-ig - halálának évéig - több mint 2000 látomása volt. Ez idő alatt Amerikában, Európában és Ausztráliában élt és dolgozott. Tanácsolt, új munkákat szervezett, prédikált és írt.

Ellen G. White sohasem használta a prófétanő megnevezést, de nem tiltakozott, ha mások így nevezték. Ezt a magyarázatot adta erre: „Kora ifjúságomban többször megkérdezték tőlem: próféta vagyok-e. Mindig így válaszoltam: Én az Úr követe vagyok. Tudom, hogy sokan neveznek prófétának, de én nem tartok igényt erre a címre... Miért nem állítottam azt, hogy próféta vagyok? Mert napjainkban sokan, akik vakmerően prófétának mondják magukat, szégyent hoznak Krisztus ügyére; és mert az én munkám sokkal többet foglal magában, mint amit a ‘próféta' szó kifejez... Soha nem állítottam, hogy próféta vagyok. Ha mások így neveznek, nem vitatkozom velük. De az én szolgálatomnak oly sok ága van, hogy nem nevezhetem magamat másnak, mint követnek."^[13]

A prófétaság próbáinak alkalmazása. Ellen G. White szolgálata mennyiben felel meg a prófétaság bibliai feltételeinek?

1. Egyezőség a Bibliával. Bőséges irodalmi termése bibliaszövegek tízezreit foglalja magában, amelyekhez gyakran részletes magyarázatokat fűz. Írásainak alapos tanulmányozása nyomán nyilvánvaló lett, hogy azok következetesek, igazságot tartalmaznak, és teljesen megegyeznek a Szentírással.

2. A jövendölések pontossága. Ellen G. White írásai viszonylag kevés jövendölést tartalmaznak. Néhány közülük most van beteljesedőben, míg mások még a beteljesedésre várnak. De azok, amelyek megvizsgálhatók, nagy pontossággal beteljesedtek. Az alábbi két eset Ellen G. White prófétai látását hitelesíti.

a) A modern spiritizmus keletkezése. 1850-ben az éppen hogy feltűnt spiritizmust - a szellemvilággal és a halottakkal való érintkezést dicsőítő mozgalmat - Ellen G. White utolsó napi csalásnak nevezte, és megjövendölte elterjedését. Bár ekkor a spiritizmus kifejezetten keresztényellenes volt, Ellen G. White előre látta, hogy mindez megváltozik, és a mozgalom tiszteletre tesz szert a keresztények között. Azóta a spiritizmus elterjedt az egész világon, és milliók válnak a követőivé.^[14]

Keresztényellenes beállítottsága megváltozott. Sokan nevezik magukat keresztény spiritisztának, állítva, hogy náluk van az igaz keresztényi vallás, és „csak a spiritiszták azok a hitbuzgók, akik Krisztus megígért ajándékait használják, akik betegeket gyógyítanak, és jövőbeni tudatos és fejlődő létet mutatnak be".^[15] Még azt is állítják, hogy a spiritizmus „megismertet a vallás összes nagy rendszerével, sőt a keresztény Bibliából több ismeretet nyújt, mint az összes értelmezés együttesen. A Biblia a spiritizmus könyve."^[16]

b) Szoros együttműködés a protestánsok és a római katolikusok között. Ellen G. White életében olyan szakadék volt a protestánsok és a római katolikusok között, amely eleve kizárt mindennemű együttműködést kettőjük között. Katolikusellenes beállítottság uralkodott a protestáns körökben. Ellen G. White megjövendölte, hogy a protestánsokat a közöttük bekövetkező nagyfokú változások el fogják téríteni a reformáció hitvallásától. Következésképpen csökken a protestánsok és katolikusok közötti különbség, ami a kettőt elválasztó szakadék áthidalásához vezet.^[17]

Az Ellen G. White halála óta eltelt évek tanúi voltak az ökumenikus mozgalom keletkezésének, az Egyházak Világtanácsa megalapításának és a Katolikus Egyház Második Vatikáni Zsinatának, valamint a protestánsoknak a reformáció korabeli próféciamagyarázókkal szembeni tudatlanságának, sőt tagadásának.^[18] E nagy változások válaszfalakat romboltak le a protestánsok és a katolikusok között, ami egyre növekvő együttműködéshez vezet.

3. Krisztus testté válásának megvallása. Ellen G. White sokat írt Krisztus életéről. Krisztus szerepe, mint Úré és Megváltóé, engesztelőáldozata a kereszten, és jelenlegi közbenjárói szolgálata alkotja jórészt White irodalmi munkásságát. A Jézus élete című könyve elismerten az egyik legértékesebb lelki könyv, amelyet valaha Krisztus életéről írtak, míg legelterjedtebb könyve, a Jézushoz vezető út, emberek millióit vonta szoros kapcsolatba Jézussal. Ellen G. White művei világosan ábrázolják Krisztus teljesen isteni és teljesen emberi természetét. Józan magyarázatai teljesen megegyeznek a bibliai állásponttal; nem hangsúlyozzák egyik természetét sem a másik rovására - ami annyi vitát okozott a kereszténység történelme folyamán.

Gyakorlati szempontból tárgyalja Krisztus szolgálatát: arra törekszik, hogy az olvasót bensőségesebb kapcsolatba hozza a Megváltóval.

4. Szolgálatának befolyása. Több mint egy évszázad telt el azóta, hogy Ellen G. White megkapta a prófétaság ajándékát. Egyháza és azok élete, akik megfogadták tanácsait, tanúsítják életének és tanításának befolyását.

„Bár soha nem volt semmilyen hivatalos tisztsége, nem volt felszentelt lelkész, és férje haláláig nem kapott az egyháztól fizetést, befolyása jobban alakította a Hetednapi Adventista Egyházat, mint a szent Biblián kívül bármely más tényező."^[19] Ő volt a mozgatóerő az egyház kiadói munkájának, iskoláinak, orvosi, misszionáriusi munkájának és világszéles evangélizálásának elindításában. Így lett a Hetednapi Adventista Egyház az egyik legnagyobb és leggyorsabban fejlődő protestáns szervezet.

Írásos munkái több mint 80 könyvet, 200 traktátot és füzetet, valamint 4600 folyóiratcikket tartalmaznak. Ezeken kívül prédikációi, naplói, külön bizonyságtételei és levelei 60 000 kéziratoldalt foglalnak magukban.

Meglepően sokrétű ez az anyag. Ellen G. White szaktudása nem korlátozódott szűk területre. Az Úr egészségügyi, nevelési, családi, mértékletességi, evangélizációs, kiadói, táplálkozási, orvosi témákban és sok más területen tanácsolta őt. Talán egészségügyi írásai a legméltóbbak a csodálatra, mivel meglátásait - amelyek közül néhány több mint egy évszázad előtt született - a modern tudomány igazolta.

Írásai, amelyek középpontjában Jézus Krisztus áll, megerősítik a zsidó-keresztény hagyomány nagy erkölcsi értékeit.

Bár írásainak nagy része a Hetednapi Adventista Egyháznak szól, számos írását az olvasóközönség szélesebb rétegei is értékelik. Népszerű könyvét, a Jézushoz vezető utat, több mint 100 nyelvre lefordították, és több mint 15 millió példányt adtak el belőle. Legnagyobb műve az ötkötetes Korok küzdelme sorozat, amely részletezi a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelmet a bűn eredetétől a világegyetemből való kiirtásáig.

Írásai nagy hatást gyakoroltak sok ember életére. Nemrégiben az Andrews University gyülekezeti szolgálattal foglalkozó intézménye tanulmányt folytatott; összehasonlította az Ellen G. White könyveit rendszeresen olvasó és az ezt elhanyagoló adventisták állásfoglalását és viselkedését. Ez a kutatás erőteljesen hangsúlyozta azt a hatást, amit írásai gyakorolnak az olvasókra. A tanulmány a következő megállapításhoz vezetett. „Az olvasók szorosabb kapcsolatban vannak Krisztussal, jobban látják Isten előtti helyzetüket, és jobban felismerik, milyen lelki ajándékokat kaptak. Szívesebben költenek az evangélizációra, és többet adakoznak a helyi misszióra. Könnyebben tesznek bizonyságot, és többször vesznek részt bizonyságtevő és evangélizáló programokban. Valószínűbb, hogy naponta tanulmányozzák a Bibliát; név szerint imádkoznak emberekért; ápolják a közösségi életet és naponta tartanak családi áhítatot. Jobban értékelik gyülekezetüket. Felelősséget éreznek a lélekmentésért."^[20]

A prófétaság Lelke és a Biblia. Ellen G. White írásai nem helyettesítik a Szentírást. Nem helyezhetők ugyanarra a szintre. A Szentírás egyedül áll, és ez az egyetlen mérce, amely által Ellen G. White írásait és minden egyéb írást meg kell vizsgálni, és amelynek alá kell rendelni.

1. A Biblia a legfőbb mérce. Az adventisták teljes mértékben vallják a reformáció sola scriptura elvét; azt, hogy a Biblia saját magát magyarázza, és egyedül a Szentírás minden tantétel alapja. Az egyház alapítói a Biblia tanulmányozása alapján alakították ki hitelveiket; nem Ellen G. White látomásain keresztül fogadták el ezeket a tantételeket. A hitelvek kialakításában Ellen G. White fő szerepe az volt, hogy segítsen a Biblia megértésében, és megerősítse azokat a megállapításokat, amelyekre a Biblia tanulmányozása által az adventisták eljutottak.^[21]

Ellen G. White hitte és tanította, hogy a Biblia végérvényes irányelv az egyház számára. Első könyvében, amelyet 1851-ben adott ki, ezt mondta: „Kedves Olvasó! Figyelmedbe ajánlom Isten szavát, hogy az legyen hited és cselekedeteid egyedüli zsinórmértéke. Ez az Ige fog megítélni minket."^[22] Ellen G. White soha nem változtatta meg ezt a nézetét. Hosszú évekkel később ezt írta: „Igéje által Isten az emberekre bízta azt az ismeretet, amely szükséges az üdvösséghez. A Szentírást Isten akaratának hiteles, tévedhetetlen kinyilatkoztatásaként kell elfogadnunk. A Szentírás a jellem mércéje, tanításaink zsinórmértéke és tapasztalataink próbaköve."^[23][24] 1909-ben az egyház generál konferenciai ülésén tartott utolsó beszédében Ellen G. White kinyitotta a Bibliát, felemelte az egybegyűltek előtt, és ezt mondta: „Testvérek, ajánlom nektek ezt a Könyvet."

Válaszul azoknak a hívőknek, akik írásait a Biblia kiegészítésének tartották, ezt írta: „Vettem a drága Bibliát, és köré tettem néhányat a Bizonyságtételek az egyháznak című könyvekből, amelyeket Isten adott az ő népének. Ti nem vagytok jártasak a Szentírásban. Ha Isten Igéjét azzal a vággyal kutattátok volna, hogy elérjétek a bibliai irányelvet, és hogy eljussatok a keresztényi tökéletességre, nem lett volna szükségetek a Bizonyságtételekre. Mivel azonban nem igyekeztetek megismerni Isten ihletett Könyvét, Ő egyszerű, közvetlen bizonyságtételekkel próbált szólni hozzátok, hogy felhívja figyelmeteket az ihletett igékre, amelyeknek nem engedelmeskedtetek, és hogy tiszta és magasztos tanításaihoz szabott életre ösztönözzön benneteket."^[25]

2. A Bibliához vezető útmutató. Ellen G. White-nak az volt a célja a műveivel, hogy visszavezesse az embereket a Bibliához. „Nem sok figyelmet szenteltetek a Bibliának - mondta -, ezért az Úr kisebb világosságot adott, hogy az embereket a nagyobb világossághoz vezesse."^[26] „Isten Igéje - írta - elegendő ahhoz, hogy megvilágosítsa a legeltompultabb elmét is, és azt azok is megérthetik, akik vágynak a megértésére. Ennek ellenére vannak, akik vallják ugyan, hogy Isten Igéjét tanulmányozzák, de a legvilágosabb tanításaival éles ellentétben élnek. Hogy ne legyen az embereknek mentségük, Isten világos, félreérthetetlen bizonyságtételeket ad, hogy visszavezesse őket az Igéhez, amelynek követését elhanyagolták."^[27]

3. Útmutató a Biblia megértéséhet. Ellen G. White a Biblia világosabb megértéséhez vezető útmutatónak tekintette írásait. „Isten a Bizonyságtételek által nem tárt fel új igazságot, csupán azokat a nagy bizonyságokat tette egyszerűbbé, és állította az emberek elé, amelyeket már korábban kinyilatkoztatott. Mindezt azért tette, hogy felébressze őket, és lelkükbe vésse azokat az irányelveket, hogy ne legyen semmi mentségük." „Az írott Bizonyságtételeknek nem az a céljuk, hogy új világosságot adjanak, hanem az, hogy élénken az emberek lelkébe véssék a már kinyilatkoztatott, ihletett igazságot."^[28]

4. Útmutató a Biblia elveinek alkalmazásához. Számos írása a bibliai tanácsokat a mindennapi életre alkalmazza. Ellen G. White kijelentette, utasítást kapott „általános elvek szóban és írásban való kinyilatkoztatására, és ugyanakkor egyes személyek tévedései, bűntettei és az őket fenyegető veszélyek megnevezésére, hogy mindenki intést, dorgálást, illetve tanácsot kapjon".^[29] Krisztus ilyen prófétikus eligazítást ígért egyházának. Ahogy Ellen G. White megjegyezte: „Az a tény... hogy Isten az Ige által kinyilatkoztatta akaratát az embereknek, nem teszi szükségtelenné Szentlelkének állandó jelenlétét és eligazítását. Ellenkezőleg! Megváltónk azért ígérte meg a Lélek segítségét, hogy szolgáinak feltárja az Igét, s a Lélek megvilágítsa, és gyakorlativá tegye az Ige tanításait."^[30]

A hívőnek szóló kihívás. A Jelenések könyvének az a próféciája, hogy „Jézus bizonyságtétele" a Föld történelmének utolsó napjaiban „a prófétaság Lelke" által fog megnyilatkozni, mindenkit felszólít, hogy ne legyen közömbös és hitetlen, hanem „mindent megpróbáljon", és „ami jó, azt megtartsa". Sokat nyerhetünk - vagy veszíthetünk - attól függően, hogy végrehajtjuk-e ezt a Biblia által rendelt vizsgálatot. Jósafát kijelentette: „Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!" (2Krón 20:20). Szavai ma is igazak.

 

Lábjegyzet

1.		A dőlt betűs kiemelés az eredeti szövegben nem szerepel.
2.		Bibliai példákat a női prófétákra lásd 2Móz 15:20; Bír 4:4; 2Kir 22:14; Lk 2:36; ApCsel 21:9
3.		Frank B. Holbrook, „The Biblical Basis for a Modern Prophet", 1. oldal (Tárolt dokumentáció, Ellen G.White hagyatéka, H. N. A. Generálkonferencia, 6840 Eastern Ave, NW, Washington, D. C. 20012). Vö. Jemison, A Prophet Among You (Mountain View, CA; Pacific Press, 1955), 52-55. oldal
4.		Lásd Holbrook, „Modern Prophet", 3-5. oldal
5.		Sajnos, a keresztény kor krónikája nem teljes.
6.		Gerhard Friedrich, „Prophets and Prophecies in the New Testament", Theological Dictionary of the New Testament, 6/859. oldal
7.		Vö. Friedrich, 860-861. oldal
8.		„A„Jézus bizonyságtétele" kifejezést kétféleképpen fordíthatjuk. 1. Jézusról szóló bizonyságtevés. Ebben az esetben a keresztények tesznek bizonyságot Jézusról. 2. Jézustól származó bizonyságtevés. Ebben az esetben Jézus küld bizonyságtételeket, üzeneteket egyházának. A szövegösszefüggés tanúsága szerint a Jelenések könyvében a 2. értelmezés a helytálló." (Holbrook, „Modern Prophet", 7. oldal) Az egyik bizonyítékként Holbrook a Jel 1:1-2-t idézi: „‘Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy rnegmutassa az ő szolgáinak... Ő pedig elküldvén azt az Ő angyala által, megjelenté az Ő szolgájának, Jánosnak, aki bizonyságot tett Isten beszédéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, mindenről, amit látott.' Ebben az összefüggésben nyilvánvaló, hogy a ‘Jézus Krisztus kijelentése' Jézustól vagy a Jézus által Jánosnak mondott kijelentésre utal. János feljegyzi ezt a Jézustól jövő bizonyságtételt. Mindkét birtokos kifejezés alanyi birtokosként érthető a legjobban, és megegyezik Krisztusnak a könyvben mondott zárszavaival:'Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, hamar eljövök' (Jel 22:20)." (I. m., 7-8. oldal).
9.		Lásd SDA Bible Commentary, jav. kiad., 7/812. oldal; T. H. Blincoe, „The Prophets Were Until John", Ministry, melléklet, 1977. július, 24 L oldal; Holbrook, „Modern Prophet", 8. oldal
10.		James Moffat, Expositor's Greek Testament, szerkesztő W. Robertson Nicoll, 5/465. oldal
11.		„Spirit of Prophecy", SDA Encyclopedia, jav. kiad., 1412. oldal. Azokban, akik várják a második adventet - mondta Pál -, annyira megszilárdult a Krisztusról való tanúságtétel, hogy nem szűkölködnek az ajándékok nélkül (vö. 1Kor 1:6-7).
12.		Uriah Smith, „Do We Discard the Bible by Endorsing the Visions?" Review and Herald, 1863. január 13., 52. oldal, a Review and Herald 1977. december 1-i számának 13. oldalán idézve
13.		White, „A Messenger", Review and Herald, 1906. július 26., 8. oldal. „Az Úr követe" címet ihletésre adta (i. m.)
14.		White: Tapasztalatok és látomások, 26. oldal (jugoszláv kiadás)
15.		J. M. Peebles, „The Word Spiritualism Misunderstood", Centennial Book of Modern Spiritualism in America című műben (Chicago IL; National Spiritualist Association of the United States of America, 1948), 34. oldal
16.		B) F. Austin, „A Few Helpful Thoughts", Centennial Book of Modern Spiritualism, 44. oldal
17.		White: A nagy küzdelem (Advent Kiadó, Budapest, 1991), 507., 523-524. oldal
18.		A Dániel és a Jelenések könyvének történelmi szemléletéről, amely a protestantizmust uralta a reformációtól a XIX. századig, lásd Froom, Prophetic Faith of Our Fathers, 2-4. kötet. Lásd a 12. fejezetet is.
19.		Richard Hammill, „Spiritual Gifts in the Church Today", Ministry, 1982. július, 17. oldal
20.		Roger L. Dudley and Des Cummings, Jr., „A Comparison of the Christian Attitudes and Behaviors Between Those Adventist Church Members Who Regularly Read Ellen G. White Books and Those Who Do Not", 1982, 41-42. oldal. A. Church Ministry Institute, Andrews University - Bernien Springs, Michigan - kutatásáról szóló jelentés. A felmérés során az Egyesült Államok 193 gyülekezetéből 8200 tagot kérdeztek meg.
21.		Jemison, A Prophet Among You, 208-210. oldal; Froom, Movement of Destiny (Washington, D. C., Review and Herald, 1971), 91-132. oldal; Damsteegt, Foundation of the Seventh-day Adventest Message and Mission, 103-293. oldal
22.		White: Tapasztalatok és látomások, 39. oldal (jugoszláv kiadás)
23.		White:A nagy küzdelem, 10. oldal
24.		William A. Spicer, The Spirit or Prophecy in the Advent Movement (Washington, D. C.; Review and Herald, 1937. 30. oldal
25.		White, Testimonies, 5/664-665. oldal
26.		White, An Open Letter, Review and Herald, 1903. január 20., 15. oldal, megjelent White, Colporteur Ministry című könyvében (Mountain View, CA, Pacific Press, 1953), 125. oldal
27.		White, Testimonies, 5/663. oldal 28., i. m. 665. oldal
28.		I. m.
29.		I. m. 660. oldal
30.		White: A nagy küzdelem, 11. oldal

[Előző]                                                                             [Fel]                                                                [Következő]

 

• 
• 

19. Isten törvénye

 

- A keresztényi életről szóló tan -

 

[Előző]                                                                                                                                                            [Következő]

Isten törvényének nagy alapelveit a Tízparancsolat foglalja össze és Krisztus élete is ezt szemlélteti. A Tízparancsolat Isten szeretetét, akaratát fejezi ki és meghatározza az ember magatartását és kapcsolatait. Ez minden korban, minden emberre kötelező. Ez a törvény Isten és népe közötti szövetség alapja, és Isten ítéletében zsinórmérték. A Szentlélek munkája által rámutat a bűnre, és vágyat ébreszt a Megváltó után. A megváltás nem cselekedetekből, hanem kegyelemből van, és a kegyelem gyümölcse a Tízparancsolat betartása. Az engedelmesség fejleszti a keresztény jellemet és boldogságot ad. Ez bizonyítja az Úr iránti szeretetet és embertársaink iránti aggodalmunkat. Az engedelmes hit Krisztus élet-átalakító hatalmát mutatja be, és így erősíti a keresztény bizonyságtételét. (2Móz 20:1-17; Zsolt 40:7-8; Mt 22:36-40; 5Móz 28:1-14; Zsid 8:8-10; Jn 16:7-10; 1Jn 5:3; Róm 8:3-4; Ef 2:8-10; Zsolt 19:7-14; Mt 5:17-20)

Minden szem a hegyre szegeződött. A hegy ormát egyre sötétedő sűrű felhő takarta, amely egyre lejjebb ereszkedett, és végül az egész hegyet titokzatosság borította. A sötétből villámok cikáztak, és mennydörgés visszhangzott. „Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben, és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének füstje; és az egész hegy nagyon reng vala... És a kürt szava mindinkább erősödik vala." (2Móz 19:18-19) Isten jelenlétének ez a megnyilatkozása olyan hatalmas volt, hogy egész Izrael remegett.

A mennydörgés és kürt hangja hirtelen elhallgatott. Félelmetes lett a csend. Isten a hegyen állt. Sűrű sötétség vette körül, és megszólalt a sötétből. Népe iránti mélységes szeretettől indítva kihirdette a Tízparancsolatot. Mózes így szólt: „Az Úr a Sínai-hegyről jött... tízezer szent közül jelent meg, jobbja felől tüzes törvény vala a számukra. Bizony, szereti Ő a népeket!Mind a kezednél vannak az Ő szentjei, odaszegődnek a te lábaidhoz, és hallgatják a te beszédeidet" (5Móz 33:2-3).

Amikor Isten a Sínai-hegyről kihirdette a törvényt, nemcsak a világegyetem fenséges és legfőbb tekintélyeként, hanem népe megváltójaként is kinyilatkoztatta magát(2Móz 20:2). Mivel Ő Megváltó, nemcsak Izraelnek, hanem az egész emberiségnek megparancsolta (Préd 12:15), engedelmeskedjenek a tíz tömör, minden részletre kiterjedő és határozott szabálynak, amely magában foglalja az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit.

Isten a következőket mondta: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem.

Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben, a föld alatt vannak.

Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.

Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.

Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja; semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod; se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van; mert hat napon teremté az Úr az eget és a Földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.

Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszúideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked.

Ne ölj.

Ne paráználkodjál.

Ne lopj.

Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.

Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé" (2Móz 20:3-17).

 

A törvény természete

Isten törvénye - a Tízparancsolat - Isten jellemének tükörképe, amely az erkölcsi, a lelki és a minden részletre kiterjedő, egyetemes elveket foglalja magában.

A törvényadó jellemének tükörképe. A Szentírás Isten tulajdonságaival azonosítja Isten törvényét. Akárcsak Isten, „az Úrnak törvénye tökéletes", és „az Úrnak parancsolata világos" (Zsolt 19:8-9). „A törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó." (Róm 7:12) „Minden parancsolatod igazság. Régtől fogva tudom a te bizonyságaid felől, hogy azokat örökké állandókká tetted." (Zsolt 119:151-152) Valóban, „minden parancsolatod igaz" (Zsolt 119:172).

Erkölcsi törvény. A Tízparancsolatban Isten elmondja, hogyan kell az embernek viselkednie. A Tízparancsolat meghatározza Teremtőnkkel és Megváltónkkal való viszonyunkat és embertársaink iránti kötelességünket. A Szentírás Isten törvényének áthágását bűnnek nevezi (1Jn 3:4).

Lelki törvény. „A törvény lelki."(Róm 7:14) Ezért a törvénynek csak a Lélek gyümölcseit termő lelki ember tud engedelmeskedni (Jn 15:4; Gal 5:22-23). Isten Lelke teszi képessé az embert Isten akaratának cselekvésére (ApCsel 1:8; Zsolt 51:11-14). Ha Krisztusban maradunk, megkapjuk a szükséges erőt ahhoz, hogy dicsőségére gyümölcsöt teremhessünk (Jn 15:5).

Az emberi törvények csak a látható cselekedetekre vonatkoznak A Tízparancsolatnak azonban „nincs határa" (Zsolt 119:96); legtitkosabb gondolatainkra, vágyainkra és érzéseinkre is kiterjed, mint amilyen a féltékenység, irigység, kívánság és becsvágy. A Hegyibeszédben Jézus hangsúlyozta a törvény lelki kiterjedését, megvilágítva azt, hogy a törvény áthágása a szívben kezdődik (Mt 5:21-22, 27-28; Mk 7:21-23).

Pozitív törvény. A Tízparancsolat több, mint a tilalmak rövid sorozata. A Tízparancsolat nagy horderejű elveket tartalmaz. Nemcsak arra terjed ki, hogy mit nem szabad cselekednünk, hanem arra is, hogy mit kell cselekednünk. Nemcsak tartózkodnunk kell a bűnös cselekedetektől és gondolatoktól; meg kell tanulnunk jóra használni Isten adta képességeinket és ajándékainkat. Tehát minden nemleges parancsnak van egy igenlő párja.

Például a hatodik parancsolatnak: „Ne ölj!", pozitív oldala is van: „Őrizd az életet!" „Isten azt akarja, hogy követői igyekezzenek mindazok jólétét és boldogságát elősegíteni, akik befolyásuk hatókörébe kerülnek. Mélyebb értelemben az evangéliumi megbízás - a megváltás és a Jézus Krisztusban való örök élet jó híre - a hatodik parancsolatban foglalt igenlő elven alapszik."^[1]

A Tízparancsolat törvényét „nem a tiltás, hanem az irgalom felől kell megközelíteni. Tilalmai az engedelmességből származó boldogság biztosítékai. Ha Krisztusban fogadjuk el, a Tízparancsolat megtisztítja jellemünket, s ezáltal boldoggá tesz bennünket az örökkévalóságban. Az engedelmes ember számára a Tízparancsolat védőfalat jelent. Isten jóságát szemléljük benne, aki az igazság változhatatlan elveinek kinyilatkoztatása által meg akarja oltalmazni az embert a törvényszegés okozta minden rossztól."^[2]

Egyszerű törvény. A Tízparancsolat mindenre kiterjed a maga egyszerű tömörségében. E parancsolatok olyan rövidek, hogy egy gyermek is hamar megtanulhatja kívülről azokat, mégis olyan sokrétűek, hogy minden előfordulható bűntettet érintenek.

„Isten törvényében nincs titokzatosság. Mindenki megértheti a benne foglalt nagy igazságot. A legszerényebb képességű ember is megértheti rendelkezéseit, életét és jellemét a benne foglalt mennyei zsinórmértékhez igazíthatja."^[3]

Az elvek törvénye. A Tízparancsolat minden helyes elv összefoglalása, minden korszak emberiségének szól. A Szentírás ezt mondja: „Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fő dolga!" (Préd 12:15).

A Tízparancsolat - a tíz ige (2Móz 34:28) - két részből áll. Ezt jelzi a két kőtábla, amelyre Isten ráírta (5Móz 4:13). Az első négy parancsolat Teremtőnk és Megváltónk iránti kötelességünket, az utolsó hat pedig az emberek iránti kötelességünket szabályozza.^[4]

Ez a két részre osztás a szeretet két nagy alapelvéből származik, amely alapján Isten irányítja országát: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat" (Lk 10:27, vö. 5Móz 6:4-5; 3Móz 19:18). Aki követi ezeket az elveket, az összhangban lesz a Tízparancsolattal, mert a parancsolatok ezeket az elveket részletesebben fejezik ki.

Az első parancsolat az igaz Isten kizárólagos imádását írja elő. A második megtiltja a bálványimádást.^[5] A harmadik elítéli Isten nevének tiszteletlen emlegetését, beleértve a hamis esküt. A negyedik a szombat megtartására szólít, és az igaz Istent a Menny és a Föld teremtőjeként mutatja be.

Az ötödik parancsolat kimondja, hogy a gyermekek engedelmeskedjenek, szüleiknek, Isten olyan eszközeinek, akiknek tovább kell adniuk kinyilatkoztatott akaratát az utánuk következő nemzedékeknek (lásd 5Móz 4:6-9; 6:1-7). A hatodik védi az életet, mint szent dolgot. A hetedik megparancsolja az erkölcsi tisztaságot, és oltalmazza a házastársi kapcsolatot. A nyolcadik védi a tulajdont. A kilencedik őrzi az igazmondást, és óv a becstelenségtől. A tizedik pedig minden emberi kapcsolat gyökerét érinti, mert megtiltja a mások tulajdonának kívánását.^[6]

Páratlan törvény. A Tízparancsolatnak az a csodálatos sajátossága, hogy Isten az egész nép számára hallhatóan mondta e szavakat (5Móz 5:22). Nem bízta ezt a törvényt a feledékeny emberi értelemre, hanem a parancsolatokat saját ujjával véste két kőtáblára, amelyet a templom frigyládájában kellett őrizni (2Móz 31:18; 5Móz 10:2).

Isten úgy segítette Izraelt a parancsolatok alkalmazásában, hogy kiegészítő törvényeket adott, amelyek részletezték a vele és egymással való viszonyukat. E törvények egyrészt Izrael polgári ügyeire összpontosultak (polgári törvények), másrészt a szentélyszolgálat szertartásait szabályozták (ceremoniális törvények). Isten e kiegészítő törvényeket közvetítőn, Mózesen keresztül közölte a néppel, aki beírta ezeket a „törvénykönyvbe", és azt az Isten „szövetségládája oldalához" tette (5Móz 31:25-26) - nem a ládába, ahova Isten legfőbb kinyilatkoztatását, a Tízparancsolatot helyezte. Ezeket a kiegészítő törvényeket Mózes törvényének könyveként (Józs 8:31; Neh 8:1; 2Krón 25:4) vagy egyszerűen Mózes törvényeként (2Kir 23:25; 2Krón 23:18) ismerték.^[7]

Gyönyörűséges törvény. Isten törvénye megérinti a lelket. Így szólt a zsoltáríró: „Mely igen szeretem a te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom!" „Inkább szeretem... a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat." Még amikor „nyomorúság és keserűség ért engem... a te parancsolataid gyönyörűségeim nékem" (Zsolt 119:97, 127, 143). Azoknak, akik szeretik Istent, „az Ő parancsolatai... nem nehezek" (1Jn 5:3). A törvényszegők tartják a törvényt súlyos igának, hiszen a bűnös ember „Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti" (Róm 8:7).

 

A törvény célja

Isten azért adta a törvényt, hogy általa népe sok-sok áldásban részesüljön, és olyan kapcsolatba léphessen vele, amely az üdvösségét munkálja. Figyeljük meg az alábbi jellegzetes célokat!

Kinyilatkoztatja Isten akaratát az emberiségnek. A Tízparancsolat - mint Isten jellemének és szeretetének kifejezője - kinyilatkoztatja, mi Isten akarata és célja az emberiséggel. Isten tökéletes engedelmességet kíván, „mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös" (Jak 2:10). A törvény - mint az élet szabálya iránti engedelmesség - elengedhetetlen az üdvösséghez. Krisztus ezt mondta: „Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat" (Mt 19:17). Ez az engedelmesség csakis a bennünk lakozó Szentlélek segítségével lehetséges.

Isten szövetségének alapja. Mózes leírta a Tízparancsolatot - az egyéb magyarázó törvényekkel együtt - a szövetség könyvének nevezett könyvbe (2Móz 20:1-24:8).^[8] Később a Tízparancsolatot „a szövetségnek tábláiként" nevezte, jelezve ezzel fontosságukat, mert az örökkévaló szövetség alapját képezik (5Móz 9:9; vö. 4:13; egyéb tájékoztatást a szövetségről lásd e könyv 7. fejezetében).

Az ítélet mércéje. „Minden parancsolatod igaz", ugyanúgy, mint Isten (Zsolt 119:172). Ezért a törvény az igazság zsinórmértéke. Isten nem lelkiismeretünk, hanem ezeknek az igaz elveknek az alapján fog megítélni mindnyájunkat. „Az Istent féljed, és az ő parancsolatait megtartsad" - mondja a Szentírás -, „...mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az" (Préd 12:15-16; vö. Jak 2:12).

Az emberek lelkiismerete különböző. Egyeseké „erőtelen", míg másoké „megfertőztetett", „gonosz" vagy „meg van bélyegezve" (1Kor 8:7, 12; Tit 1:15; Zsid 10:22; 1Tim 4:2). Mint az órát, bármilyen jól is működik, pontos mércéhez kell „beállítani", hogy használható legyen. Lelkiismeretünk azt mondja, helyesen kell cselekednünk, de azt nem mondja meg, hogy mi a helyes. Csak az Isten nagy mércéjéhez, törvényéhez igazított lelkiismeret tarthat vissza bennünket a bűnbeeséstől.^[9]

Megmutatja, mi a bűn. A Tízparancsolat nélkül az ember nem láthatja tisztán Isten szentségét, saját bűnösségét és a megtérés szükségességét.

Ha az ember nem tudja, hogy áthágta Isten törvényét, elveszett állapotát sem érzékeli, és azt sem, hogy szüksége van Krisztus engesztelő vérére.

A törvény olyan, mint a tükör (lásd Jak 1:23-25), amelyben az ember meglátja valóságos állapotát. Azok, akik belenéznek, Isten igaz jellemével ellentétben, meglátják jellemük fogyatékosságait. Tehát az erkölcsi törvény megmutatja, hogy Isten előtt az egész világ bűnös (Róm 3:19), és mindenkinek számot kell adnia magáról Istennek.

„A bűn ismerete a törvény által vagyon" (Róm 3:20), mert „a bűn... a törvénytelenség" (1Jn 3:4). Pál világosan mondta: „A bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által" (Róm 7:7). A törvény meggyőzi a bűnösöket bűnös voltukról, felismerteti velük, hogy a haragvó Isten ítélete alatt vannak. Ebből megértik, hogy képtelenek segíteni magukon.

Eszköz a megtéréshez. Isten törvénye az az eszköz, amellyel a Szentlélek az embert megtéréshez akarja vezetni. „Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket." (Zsolt 19:8) Meglátva valódi jellemünket, felismerjük, hogy bűnösök vagyunk; halálra vagyunk ítélve, és nincs semmi reményünk - és felfogjuk, hogy Megváltóra van szükségünk. Ekkor számunkra sokat jelent az evangélium jó híre. A törvény Krisztushoz vezet, az egyetlenhez, aki megszabadíthat kétségbeejtő helyzetünkből.^[10] E tény fényében hivatkozott Pál mind az erkölcsi, mind a szertartási törvényre, mint „Krisztusra vezérlő mesterre", „hogy hitből igazuljunk meg" (Gal 3:24).^[11]

A törvény felfedi bűnünket, de nem menthet meg bennünket. Ahogy vízzel megtisztíthatjuk piszkos arcunkat, hasonlóképpen, Isten erkölcsi törvényében meglátva, mire van szükségünk, „a bűn és tisztátalanság ellen" (Zak 13:1) megnyitott forrásból merítve, megtisztulunk „a Bárány vérében" (Jel 7:14). Krisztusra kell néznünk, „és amikor meglátjuk őt... a Golgota keresztjén az egész világ bűne alatt haldokolni, a Szentlélek megmutatja... hogyan viszonyul Isten azokhoz, akik megbánják törvényszegéseiket".^[12] Ekkor reménységgel telik meg a lelkünk, és kezünket hittel az örök élet ajándékát felkínáló Megváltó felé nyújtjuk (Jn 3:16).

Igazi szabadságot kínál. Krisztus azt mondta., hogy „mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek" (Jn 8:34). Ha áthágjuk Isten törvényét, nem vagyunk szabadok; de a Tízparancsolat iránti engedelmesség igazi szabadságot ad. Az Isten törvényének korlátain belüli élet bűntől való szabadságot jelent; a bűn minden kísérő jelenségétől való szabadságot; az életerőnket felőrlő állandó aggodalomtól, lelkiismeret furdalástól, növekvő bűntudattól való szabadságot. A zsoltáríró ezt mondta: „Tágas téren járok, mert a te határozataidat keresem." (Zsolt 119:45) Jakab a Tízparancsolatra, mint „a királyi törvényre", „a szabadság tökéletes törvényére" hivatkozott (Jak 2:8; 1:25).

Hogy megkaphassuk ezt a szabadságot, Jézus hív bennünket, hogy menjünk hozzá bűnterheinkkel. Cserébe felkínálja az Ő igáját, amely könnyű (Mt 11:29-30). Az iga a szolgálat eszköze. A teher megosztásával az iga megkönnyíti a feladatok teljesítését. Krisztus felkínálja, hogy velünk együtt hordja igánkat. Az iga maga a törvény. „A munkást Isten akaratához köti a szeretet nagyszerű törvénye, amelyet Isten az Édenben kinyilatkoztatott, a Sínai hegyen kihirdetett, és az újszövetségben a szívbe írt."^[13] Amikor Krisztussal közös igában járunk, Ő viseli a súlyos terhet, és örömtelivé teszi az engedelmességet. Az Ő segítségével sikerül az, ami azelőtt lehetetlen volt. Így a szívünkbe írt törvény gyönyörűséggé és örömmé válik. Szabadok vagyunk, mert Isten parancsait akarjuk teljesíteni.

Ha a törvényt Krisztus szabadító ereje nélkül nézzük, nem szabadulunk meg a bűntől. De Isten megmentő kegyelme, amely nem hatálytalanítja a törvényt, a bűntől szabadító erőt kínálja, mert „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság" (2Kor 3:17).

Határt szab a bűnnek, és áldást hoz. Az egész világot behálózó és egyre nagyobb méreteket öltő bűncselekmény áradat - az erőszak, az erkölcstelenség és a gonoszság - a Tízparancsolat mellőzésének következménye. Ahol ezt a törvényt elfogadják, ott határt szab a bűnnek, helyes tettekre indít, és az igazság megvalósításának eszközévé lesz. Az elveit törvényeikbe iktató nemzetek nagy áldást tapasztaltak, viszont ezeknek az elveknek az elhagyása biztos hanyatlást von maga után.

Az ótestamentumi időkben Isten gyakran a törvénye iránti engedelmességük arányában áldott meg népeket és egyéneket. „Az igazság felmagasztalja a nemzetet" -mondja az Írás -, és „igazsággal erősíttetik meg a királyi szék" (Péld 14:34; 16:12). Azokat pedig, akik nem engedelmeskedtek Isten parancsainak, csapások sújtották(Zsolt 89:32-33). „Az Úrnak átka van a gonosznak házán; de az igazaknak lakhelyét megáldja." (Péld 3:33; vö. 3Móz 26; 5Móz 28) Ez az általános elv ma is áll.^[14]

 

A törvény örök érvényűsége

Mivel a Tízparancsolat, az erkölcsi törvény Isten jellemének visszatükröződése, elvei nem időlegesek vagy körülményektől függők, hanem tökéletesek, változhatatlanok és állandó érvényűek az emberiség számára. A keresztények századokon át szilárdan vallják Isten törvényének örökkévaló voltát, és meg vannak győződve arról, hogy az minden korra érvényes.^[15]

Törvény a Sínain történtek előtt. A törvény már létezett, mielőtt Isten kihirdette Izraelnek a Tízparancsolatot. Ha a Sínain történtek előtt nem lett volna törvény, bűn sem lett volna, mert „a bűn... a törvénytelenség" (1 Jn 3:4). Az, hogy Lucifer és angyalai vétkeztek, azt bizonyítja, hogy már a teremtés előtt is volt törvény (2Pt 2:4).

Amikor Isten Ádámot és Évát a saját képmására megteremtette, lelkükbe plántálta a törvény erkölcsi elveit, természetessé téve számukra akaratának cselekvését. Törvényszegésük ismertette meg a bűnt az emberiséggel (Róm 5:12).

Később Isten azt mondta Ábrahámról, hogy „hallgat Ábrahám az én szavamra; és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet" (1Móz 26:4-5). Mózes már a Sínain történtek előtt tanította Isten rendeléseit és törvényeit (2Móz 16; 18:16). Mózes első könyvének tanulmányozásából kiderül, hogy a Tízparancsolatot jól ismerték már a sínai-hegyi események előtt is. Ez a könyv világossá teszi, hogy még mielőtt Isten kihirdette a Tízparancsolatot, az emberek tisztában voltak azzal, miszerint mindaz helytelen, amit a Tízparancsolat megtilt.^[16] Az erkölcsi törvény általános ismerete mutatja, Isten gondoskodott arról, hogy az emberiség tudomást szerezzen a Tízparancsolatról.

Törvény a Sínainál. Egyiptomban, az igaz Istent nem ismerő nép fogságában hosszú ideig sínylődő Izrael (2Móz 5:2) a bálványimádás és romlottság légkörében élt. Ennek következményeképpen Isten szentségéről, tisztaságáról és erkölcsi elveiről alkotott fogalmaik nagyon eltompultak. Rabszolgaságuk nehézzé tette számukra az istentiszteletet.

Kétségbeesett segélykiáltásukra válaszként Isten megemlékezett Ábrahámmal kötött szövetségéről, és elhatározta, kiszabadítja népét ebből a „vaskohóból" (5Móz 4: 20 - új prot. ford.), és olyan országba viszi őket, ahol megtarthatják rendeléseit, és megőrizhetik törvényeit (Zsolt 105:43-45).

Szabadulásuk után elvitte őket a Sínai hegyhez, hogy kinyilatkoztassa nekik az erkölcsi törvényt, uralmának alapelveit és a szertartási törvényt is, amelyből megtanulhatták, hogy a Megváltó engesztelő áldozata által üdvözülhetnek. A Sínai-hegyen Isten közvetlenül, világos, egyszerű szavakkal mondta el a törvényt, „a bűnnek okáért" (Gal 3:19), „hogy felette igen bűnös legyen a bűn a parancsolat által" (Róm 7:13). A zsidók csak akkor ismerték fel törvényszegésüket, döbbentek rá kétségbeejtő állapotukra, és akkor látták meg, hogy megváltásra van szükségük, amikor az erkölcsi törvény által éles megvilágításba került eltorzult jellemük.

A törvény Krisztus visszajövetele előtt. A Biblia kinyilatkoztatja, hogy Isten törvénye Sátán támadásának tárgya, és az ősellenség törvény elleni harca közvetlenül a második advent előtt lesz a legerősebb. A prófécia jelzi, hogy Sátán ráveszi majd az emberek nagy többségét az Istennel szembeni engedetlenségre (Jel 12:9). A „fenevad" hatalma által (kényszerítve) a világ figyelmét Isten helyett önmagára fogja irányítani (Jel 13:3; e könyv 12. fejezetében bővebbet megtudhatunk ezekről a próféciákról).

1. A megtámadott törvény. Dániel 7. fejezete ezt a hatalmat kis szarvként ábrázolja. Ez a fejezet négy nagy fenevadról beszél, amelyet Krisztus kora óta a bibliamagyarázók a négy világhatalommal - Babilonnal, Médó-Perzsiával, Görögországgal és Rómával azonosítanak. A negyedik fenevad tíz szarva azokat az országokat jelképezi, amelyekre bukásakor a Római birodalom szétdarabolódott (Kr. u. 476-ban).^[17]

Dániel látomása a kicsiny szarvra, a tíz szarv között támadó rettenetes, istenkáromló hatalomra összpontosul, jelezve, hogy a római birodalom felbomlása után egy félelmetes hatalom keletkezik. Ez a hatalom, amely megkísérli megváltoztatni Isten törvényét (Dán 7:25), Krisztus visszajöveteléig fennmarad (lásd e könyv 19. fejezetét). Ez a támadás bizonyítja, hogy a törvény állandó fontossággal bír a megváltás tervében. A látomás vége azzal nyugtatja meg Isten népét, hogy ennek a birodalomnak nem sikerül eltörölni a törvényt, mert az ítélet elpusztítja a kis szarvat (Dán 7:11, 26-28).

2. A szentek védelmezik a törvényt. A második adventet váró szenteket engedelmesség jellemzi. A végső küzdelemben összefognak, és kiállnak Isten törvénye mellett. A Szentírás e szavakkal jellemzi őket: „akik megtartják Isten parancsait, akiknél megvan Jézus bizonyságtétele" (Jel 12:17; 14:12 - új prot. ford.), és türelmesen várják Krisztus visszajövetelét.

Ez a nép a második adventre készülve hirdeti az evangéliumot, és másokat is az Úrnak, mint Teremtőnek az imádására hív (Jel 14:6-7). Azok, akik szeretik és imádják Istent, engedelmeskednek is neki; ahogy János mondta: „Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek" (1Jn 5:3).

3. Isten ítéletei és a törvény. A hét utolsó csapás, amellyel Isten az engedetleneket bünteti, a templomból, „a mennyben a bizonyságtétel sátorának templomából" indul ki (Jel 15:5). Izrael jól ismerte a bizonyságtétel sátora kifejezést; ez a Mózes által épített sátort jelentette (4Móz 1:50, 53; 17:8; 18:2). Azért nevezték így, mert a sátorban foglalt helyet „a bizonyság ládája" (2Móz 26:34), és benne volt „a bizonyság két táblája" (2Móz 31:18). Tehát a Tízparancsolat a „bizonyság", amely az emberiségnek bizonyságot tesz Isten akaratáról (2Móz 34:28-29).

Jelenések 15:5 pedig „a bizonyságtétel sátorának templomáról beszél, amely a "mennyben" van. Mózes temploma csak a mennyei templom hasonmása volt (2Móz 25:8, 40; vö. Zsid 8:1-5); a Tízparancsolat eredeti példánya a mennyei templomban van. Az is bizonyítja a Tízparancsolat örök érvényűségét, hogy a végső ítélet szorosan összefügg Isten törvényének áthágásával.

A Jelenések könyve azt is leírja, hogy a mennyei templom megnyílik, és láthatóvá lesz Isten szövetségének ládája (Jel 11:19). A szövetség ládája kifejezés a földi sátor ládájára utal, amelyben „a szövetségnek táblái" voltak (2Móz 34:27; vö. 4Móz 10:33; 5Móz 9:9). A szövetség ládája a mennyei templomban az eredeti frigyláda, amely az örökkévaló szövetség igéit - az eredeti Tízparancsolatot - tartalmazza. Ezért világos, hogy Isten végső ítéletének ideje a világ felett (Jel 11:18) összefügg a mennyei templom megnyílásával és a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda előtérbe kerülésével. Ez a kép megfelelően ábrázolja Isten törvényét, mint az ítélet zsinórmértékét.

 

A törvény és az evangélium

A megváltás ajándék; nem a törvény cselekvéséért, hanem kegyelemből, hit által kapjuk (Ef 2:8). „Nincs olyan törvényes cselekedet, nincs olyan igyekezet, bármenynyire méltó is a dicséretre, nincs olyan jó cselekedet - legyen az sok vagy kevés, áldozatos vagy nem az -, amely valamiképpen megigazíthatná a bűnöst (Tit 3:5; Róm 3:20)."^[18] Az egész Szentírásban tökéletes az összhang a törvény és az evangélium között; az egyik alátámasztja a másikat.

A törvény és az evangélium a Sínai előtt. Amikor Ádám és Éva vétkezett, megismerte a bűntudatot, a félelmet, a hiányérzetet (1Móz 3:10). Isten nem az őket elítélő törvény hatálytalanításával elégítette ki szükségletüket, hanem felkínálta nekik az evangéliumot, amely visszaállítja az embernek a Istennel való közösségét, és őt engedelmességhez segíti.

Ez az evangélium a Megváltó általi üdvösség ígéretét tartalmazta. A Megváltó az asszony magva, aki eljön egy napon, és legyőzi a gonoszt (1Móz 3:15). Az Isten által elrendelt áldozati rendszer fontos igazságot tanított az engesztelésről: bocsánat csak vérontás által - a Megváltó halála által - lehetséges. Ha hittek abban, hogy az állatáldozat jelképezi a Megváltó értük való engesztelő halálát, bűnbocsánatot nyertek.^[19] Kegyelem által megmenekültek.

Ez az evangéliumi ígéret volt az Istennel kötött örökkévaló szövetség középpontja. Isten kegyelemből kínálta fel az emberiségnek ezt a szövetséget (1Móz 12:1-3; 15:4-5; 17:1-9), amely szorosan összefüggött az Isten törvénye iránti engedelmességgel (1Móz 18:18-19; 26:4-5). Isten szövetségében a jótálló, Isten Fia volt az evangélium középpontja, „a Bárány", „aki megöletett e világ alapítása óta" (Jel 13:8). Amikor Ádám és Éva vétkezett, Isten kegyelme azonnal életbe lépett. Dávid ezt mondta: „Az Úr kegyelme öröktől fogva való, és örökkévaló az Őt félőkön... azokon, akik megtartják az Ő szövetségét, és megemlékeznek az Ő parancsolatairól, hogy azokat megcselekedjék" (Zsolt 103: 17-18).

A törvény és az evangélium a Sínainál. A Tízparancsolat és az evangélium között szoros kapcsolat van. A törvényhez írt bevezetés például Istenre, mint Szabadítóra utal (2Móz 20:2). A Tízparancsolat kihirdetése után Isten megparancsolta Izraelnek, hogy építsen oltárt, és kezdje el bemutatni a megmentő kegyelmét kinyilatkoztató áldozatokat.

A Sínai-hegy volt az a hely, ahol Isten kinyilatkoztatta Mózesnek a szent sátor építését és az abban végzendő szertartási törvény nagy részét. Isten ott akart találkozni és lakni népével, hogy rájuk árassza áldásait, és megbocsássa bűnüket (2Móz 24:9 - 31:18). A sínai események előtti egyszerű áldozati rendszernek ez a kibővített formája előre jelezte Krisztus közbenjárói munkáját, amelynek célja a bűnösök megváltása és Isten törvénye tekintélyének és szentségének megvédése volt.

Isten lakóhelye a földi templomban, a szentek szentjében, a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda fölött volt. A templomszolgálat minden része a Megváltót jelképezte. A vérző állatok a Megváltó engesztelő halálára mutattak, amely megmenti az emberiséget a törvény kárhoztatásától (lásd a 4. és a 9. fejezetet).

A Tízparancsolat a frigyládába került, a szertartási törvényeket pedig az Isten által adott polgári rendszabályokkal együtt Mózes beírta „a törvénykönyvbe". Ennek a könyvnek a helye a szövetség ládája mellett volt, hogy ott „tanúskodjék" a nép ellen (5Móz 31:26 - új prot. ford.). Valahányszor vétkeztek, ez a „tanú" elítélte tetteiket, és bonyolult követelményeket támasztott az Istennel való megbékélésre. A Sínai hegytől Krisztus haláláig a Tízparancsolat áthágói a szertartási törvény szolgálataival ábrázolt evangéliumba vetett hit által reményt, bocsánatot nyertek, és megtisztultak.

A törvény és az evangélium Krisztus kereszthalála után. Sok keresztény felismerte a Biblia ama tanítását, hogy míg Krisztus halála a szertartási törvényt eltörölte, az erkölcsi törvény folyamatos érvényességét megerősítette.^[20] Figyeljük meg a bizonyítékokat!

1. A szertartási törvény. Amikor Krisztus meghalt, az áldozati rendszer prófétikus jelképe valósággá lett. Megvalósult az, amit az előkép jelzett, így a szertartási törvény megszűnt. Századokkal korábban Dániel megjövendölte, hogy a Messiás halála „véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak" (Dán 9:27; lásd e könyv 4. fejezetét). Amikor Jézus meghalt, a templom kárpitja a tetejétől az aljáig természetfeletti módon kettészakadt (Mt 27:51), jelezve, hogy a templomszolgálat jelentősége véget ért.

Bár a szertartási törvény Krisztus halála előtt nagyon fontos szerepet töltött be, sok tekintetben hiányos volt, lévén csak „a jövendő jóknak árnyéka" (Zsid 10:1); időleges célt szolgált, és Isten népét csak „a megjobbulás idejéig" kötelezte (Zsid 9:10; vö. Gal 3:19), amíg Krisztus, Isten igaz Báránya meg nem halt.

Krisztus halálakor a szertartási törvény érvénye véget ért. Krisztus engesztelő halála minden bűnre megbocsátást kínált, és „eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nékünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára" (Kol 2:14; vö. 5Móz 31:26). Nem volt már szükség bonyolult szertartásokra, amelyek egyáltalán nem tudták lemosni a bűntetteket, sem megtisztítani a lelkiismeretet (Zsid 10:4; 9:9, 14). Nem volt több gond a szertartási törvényekre, sem az étel- és italáldozatokra, különböző ünnepek (húsvét, pünkösd stb.), újhold vagy szertartási szombatok ünneplését előíró bonyolult követelményekre (Kol 2:16; vö. Zsid 9:10), mivel ezek a törvények „csak árnyékai a következendő dolgoknak" (Kol 2:17).^[21]

Jézus halála után semmi szükség nem volt arra, hogy a hívők árnyékokkal, Krisztus valóságának tükörképeivel foglalkozzanak. Most közvetlenül mehetnek a Megváltóhoz, mert „a valóság a Krisztus" (Kol 2:17).

Ahogy a zsidók magyarázták, a szertartási törvény válaszfal lett közöttük és más nemzetek között. Akadályozta küldetésük teljesítését, hogy Isten dicsőségével bevilágítsák a világot. Krisztus halála eltörölte „a parancsolatoknak tételekben való törvényét", lerontván a pogányok és zsidók közötti „közbevetett választófalat", hogy létrehozzon Krisztusban egy új családot, az „egy testben a keresztfa által" megbékített hívők családját (Ef 2:14-16).

2. A Tízparancsolat és a kereszt. Krisztus halála egyrészt megszüntette a szertartási törvény érvényességét, másrészt megerősítette a Tízparancsolatét. Krisztus elvette a törvény átkát, és megszabadította a hívőket annak kárhoztatásától. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a törvény megszűnt, és nyugodtan meg lehet sérteni az elveit. A törvény örök érvényűségéről szóló sok-sok bibliai bizonyságtétel cáfolja ezt a nézetet.

Helytálló az, amit Kálvin mondott. „Nem szabad azt képzelnünk, hogy Krisztus eljövetele megszabadított bennünket a törvény tekintélyétől; mert ez a hívő és a szent élet örök szabálya, és ezért olyan változhatatlan, mint Isten igazságossága."^[22]

Pál megmagyarázta, milyen viszony van egyrészről az engedelmesség, másrészről a megmentő kegyelem evangéliuma között. A hívőket szent életre szólítva, kérte, szánják oda magukat „az igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok a törvény alatt, hanem kegyelem alatt" (Róm 6:13-14). Tehát a keresztények nem azért tartják meg a törvényt, hogy üdvözüljenek. Azokat, akik ezt megpróbálják, a bűn még inkább fogságában tartja. „Ameddig az ember a törvény alatt van, a bűn uralkodik rajta, mert a törvény nem mentheti meg az embert sem a kárhoztatástól, sem a bűn hatalmától. De azok, akik kegyelem alatt vannak, nemcsak megmenekülnek a kárhoztatástól (Róm 8:1), hanem erőt is kapnak a győzelemhez (Róm 6:4). Tehát a bűn többé nem uralkodik rajtuk."^[23]

„A törvény vége Krisztus, minden hívőnek igazságára" - tette hozzá Pál (Róm 10:4). Tehát mindazok, akik hisznek Krisztusban, felismerik, hogy Ő a törvénynek - mint a megigazuláshoz vezető útnak - vége. Önmagunkban bűnösök vagyunk, de Jézus Krisztusban igazak, a nekünk tulajdonított igazsága által.^[24]

Kegyelem alatt lenni nem azt jelenti, hogy a hívő ember nyugodtan vétkezhet, „hogy a kegyelem annál nagyobb legyen" (Róm 6:1). Inkább a kegyelem erőt ad a bűn feletti győzelemhez. „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint." (Róm 8:1)

Krisztus halála naggyá tette a törvényt, megvédve annak egyetemes tekintélyét. Ha a Tízparancsolatot meg lehetett volna változtatni, Krisztusnak nem kellett volna meghalnia. De mivel ez a törvény tökéletes és változhatatlan, áthágásáért halállal kellett fizetni. Kereszthalálával Krisztus teljes mértékben eleget tett ennek, lehetővé téve az örök életet mindazok számára, akik elfogadják dicsőséges áldozatát.

 

A törvény iránti engedelmesség

Nem lehet az üdvösséget jó cselekedetekkel megszerezni. Az engedelmesség Krisztus megmentő kegyelmének gyümölcse. E csodálatos kegyelem által, amely különösen a kereszten mutatkozott meg, Isten megszabadítja népét a bűn büntetésétől és átkától. Bár bűnösök voltak, Krisztus feláldozta életét, hogy megajándékozhassa őket az örök élettel. Isten végtelen szeretete a bűnbánó bűnösben viszontszeretetet ébreszt, ami engedelmességben mutatkozik meg az oly bőven kínált kegyelem által. Az engedelmesség áldásait ismerő hívők, akik megértik, hogy Isten fontosnak tartja a törvényt, vágyakoznak arra, hogy Krisztus szerinti életet éljenek.

Krisztus és a törvény. Krisztus a legteljesebb mértékben tisztelte a Tízparancsolatot. Ő, a nagy „VAGYOK", hirdette ki a Sínai-hegyről az Atya erkölcsi törvényét (Jn 8:58; 2Móz 3:14; lásd e könyv 4. fejezetét). Földi küldetése magában foglalta, hogy „a törvényt naggyá teszi, és dicsőségessé" (Ésa 42:21). A zsoltárok egyik szakasza, amelyet az Újtestamentum Krisztusra vonatkoztat, világossá teszi, hogyan vélekedett a Megváltó a törvényről: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40-9; vö. Zsid 10:5, 7).

Krisztus evangéliuma olyan hitet ébreszt, amely szilárdan vallja a Tízparancsolat érvényét. „A törvényt... hiábavalóvá tesszük-e a hit által? - kérdezte Pál. - Távol legyen! Sőt, inkább a törvényt megerősítjük" (Róm 3:31).

Tehát Krisztus nemcsak azért jött, hogy megváltsa az embert, hanem azért is, hogy visszaállítsa Isten törvényének tekintélyét és szentségét, bemutatva az embereknek a törvény fenségét és dicsőségét, és példát adva, hogyan kell viszonyulnunk hozzá. Krisztus követőinek, a keresztényeknek naggyá kell tenniük a törvényt a saját életükben. Krisztus szeretettel engedelmeskedett. Így adott hangsúlyt annak, hogy követőinek is meg kell tartaniuk a törvényt. Amikor az örök élet feltételeiről érdeklődtek tőle, így válaszolt: „Ha... be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat." (Mt 19:17) Mindenkit óvott ennek az elvnek a megszegésétől. „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." A törvényszegők nem léphetnek be oda (Mt 7:21-23).

Krisztus betöltötte a törvényt - nem megszüntetésével, hanem engedelmes életével. „Bizony, mondom néktek - szólt -, míg az ég és a Föld elmúlik, a törvényből egy jót a vagy egyetlen pontocska el nem múlik" (Mt 5:18). Krisztus hangsúlyozta, hogy Isten törvényének fő célját mindig szem előtt kell tartani, teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből szeretni az Urat, és felebarátunkat, mint magunkat (Mt 22: 37-38). De nem azt akarta, hogy követői úgy szeressék egymást, ahogy a világ értelmezi a szeretetet, önzőn vagy érzelgősen.

Hogy megmagyarázza, milyen az a szeretet, amelyről beszélt, Krisztus „új parancsolatot" adott (Jn 13:34). Ennek az új parancsolatnak nem az volt a szerepe, hogy elfoglalja a Tízparancsolat helyét, hanem az, hogy „bemutassa, milyen is az igazi önzetlen szeretet, az a szeretet, amilyenre a Földön soha azelőtt nem volt példa. Ilyen értelemben lehet parancsolatát újnak nevezni. Ez nemcsak egyszerűen kötelezte őket, hogy szeressék egymást, hanem hogy úgy szeressék egymást, „amiképpen én szerettelek titeket" (Jn 15:12). Ez is bizonyítja, hogyan tette Krisztus naggyá Atyja törvényét."^[25]

Az engedelmességben nyilvánul meg ez a szeretet. Jézus mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok." (Jn 14:15) „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében." (Jn 15:10) Hasonlóképpen mi is, ha szeretjük Isten népét, szeretjük Istent is, és „az ő parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2:3).

Csak akkor tudunk szívből engedelmeskedni, ha Krisztusban maradunk. „Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőlőtőkén marad - mondta Krisztus -, akképpen ti sem, hanem ha énbennem maradtok... Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:4-5). Hogy Krisztusban maradjunk, énünket keresztre kell feszítenünk, és tapasztalnunk kell azt,amiről Pál így írt: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" (Gal 2:20). Aki így él, annak Krisztus teljesítheti újszövetségi ígéretét: „Adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nekik Istenük, és ők lesznek nekem népem" (Zsid 8:10).

Az engedelmesség áldásai. Az engedelmesség formálja a keresztény jellemét, és a jóság érzetét kelti benne, miközben növekszik, mint „most született csecsemő", és Krisztus képmására formálódik (lásd 1Pt 2:2; 2Kor 3:18). A bűnösből Isten gyermekévé alakulás bizonyságot tesz Krisztus erejéről.

A Szentírás kijelenti, hogy „boldogok"mindazok, „akik az Úr törvényében járnak"(Zsolt 119:1); boldog, akinek „az Úr törvényében van gyönyörűsége", és aki „az Ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal" (Zsolt 1:2). Az engedelmességnek sok áldása van. (1) bölcsesség és értelem (Zsolt 119:98-99); (2) békesség (Zsolt 119:165; (Ésa 48:18); (3) igazság (5Móz 6:25; Ésa 48:18); (4) erkölcsi tisztaság (Péld 7:1-5); (5) az igazság ismerete (Jn 7:17); (6) védelem a betegség ellen (2Móz 15:26); (7) hosszú élet (Péld 3:1-2; 4:10, 22); és (8) az imameghallgatás bizonyossága (1Jn 3:22; vö. Zsolt 66:18).

Isten, amikor engedelmességre szólít, sok-sok áldást ígér (3Móz 26:3-10; 5Móz 28:1-12). Ha engedelmeskedünk, Isten „különleges tulajdona", „papi királyság" és „szent nép" leszünk (2Móz 19:5-6 - új kat ford.; vö.1Pt 2:5, 9), „a Földnek minden népénél feljebbvalóvá tesz", „fejjé... és nem farkká" (5Móz 28:1, 13).

 

Lábjegyzet

1.		Holbrook, „What God's Law Means to Me", Adventist Review, 1987. január 15., 16. oldal
2.		White, Selected Messages, 1/235. oldal
3.		I. m. 1/218. oldal
4.		Vö. The Westminster Confession of Faith, A. D. 1647, XIX. fejezet, Philip Schaff; The Creeds of Christendom, 3/640-644. oldal
5.		Lásd Taylor G. Bunch, The Ten Commandments (Washington D. C.; Review and Herald, 1944), 35-36. oldal
6.		„Ten Commandments", SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 1106. oldal
7.		A Mózes törvénye jelentheti az Ótestamentum egyik részét is - a Biblia első öt könyvét (Pentateuch) (Lk 24:44; ApCsel 28:23).
8.		A szövetség könyvében voltak bizonyos polgári és szertartási rendelkezések. A polgári előírások nem a Tízparancsolat toldalékai voltak, hanem csupán a Tízparancsolat átfogó elveinek különleges alkalmazásai. A szertartási előírások jelképezik az evangéliumot - a kegyelem eszközét kínálva a bűnösöknek. Tehát a Tízparancsolat a szövetség fő része. Vö. Jer 7:21-23; Francis D. Nichol, Answers to Objections (Washington D. C.; Review and Herald, 1952), 62-68. oldal.
9.		Arnold V. Wallenkampf, „Is Conscience a Safe Guide?" Review and Herald, 1983. április 11., 6. oldal
10.		Egyesek úgy magyarázzák Pál kijelentését: „A törvény vége Krisztus, minden hívőnek igazságára"-, hogy a törvény vége vagy célja eljuttatni bennünket ahhoz a ponthoz, ahol meglátjuk saját bűnösségünket, Krisztushoz fordulunk bocsánatért, és hit által megkapjuk az Ő igazságát. (A „vége" [görögül: telos] szónak ez az alkalmazása megtalálható a 1Thessz 1:5; Jak 5:11 és 1Pt 1:9 versekben). Lásd a 23. lábjegyzetet is.
11.		Vö. SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6/961. oldal; Selected Messages, 1/233. oldal. A szertartási törvény vezérlő mester is volt, amely különböző eszközök útján Krisztushoz vezette az embert. A szentélyszolgálat az áldozataival felhívta a bűnösök figyelmét Isten eljövendő Bárányára, a Jézus Krisztus vére által kínált bűnbocsánatra, így értetve meg az evangélium nyújtotta kegyelmet. Ennek szeretetet kellett ébresztenie Isten törvénye iránt, míg az áldozatok bemutatták Istennek Krisztusban megmutatott szeretetét.
12.		I. m. 213. oldal
13.		White:Jézus élete, 272. oldal
14.		Vö. White: Előtted az élet, 173-183. oldal
15.		A törvény érvényességét védő történelmi hitvallások: The Waldensian Catechism, c. 1500; Luther's Small Catechism, 1529; Anglican Catechism, 1549 és 1662; Scottish Confession of Faith, 1560 (református); Heidelberg Catechism, 1563 (református); Second Helvetic Confession, 1566 (református); Thirty-nine Articles of Religion, 1571 (anglikán); Formula of Concord, 1576 (evangélikus); Irish Articles of Faith, 1615 (ír püspöki); Westminster Confession of Faith, 1647; Westminster Shorter Catechism, 1647; Confession of the Waldenses, 1655; Savoy Declaration, 1658 (kongregacionalista); Confession of the Society of Friends, 1675 (kvéker); Philadelphia Confession, 1688 (baptista); Twenty-Five Articles of Religion, 1784 (metodista); New Hampshire Conference, 1833 (baptista); Longer Catechism of the Orthodox, Catholic, Eastern Church, 1839 (görög-orosz), ahogy a The Creeds of Christendom idézi, kiad. Philip Schaff, szerkesztő David S. Schaff (Grand Rapids; Baker Book House, 1983), 1-3. kötet
16.		Az első és második parancsolatra a hivatkozásokat lásd 1Móz 35:1-4; a negyedikre 1Móz 2:1-3; az ötödikre 1Móz 18:29; a hatodikra 1Móz 4:8-11; a hetedikre 1Móz 39:7-9; 19:1-10; a nyolcadikra 1Móz 44:8; a kilencedikre 1Móz 12:11-20; 20:1-10, és a tizedikre 1Móz 27
17.		Froom, Prophetic Faith of Our Fathers, 1/456, 894. oldal; 2/528, 784. oldal; 3/252, 744. oldal; 4/392, 846. oldal
18.		Questions on Doctrine, 142. oldal
19.		Kain és Ábel jól ismerte az áldozati rendszert (1Móz 4:3-5; Zsid 11:4). Nagyon valószínű, hogy Ádám és Éva első ruháját (1Móz 3:21) a bűnükért engesztelésül feláldozott állatok bőréből kapta.
20.		Lásd pl. az alábbi történelmi hitvallásokat: The Westminster Confession of Faith, the Irish Articles of Religion; the Savoy Declaration, the Philadelphia Confession, and the Methodist Articles of Religion
21.		Vö. The SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6/204. oldal; White: Pátriárkák és próféták, 324. oldal
22.		Calvin, Commenting on a Harmony of Evangelists, William Pringle fordításában (Grand Rapids; Wm. B. Eerdmans, 1949), 1/277. oldal
23.		The SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6/541-542. oldal
24.		Mások úgy magyarázzák a „Krisztus a törvény vége" kifejezést, hogy Krisztus a törvény célja (vö. Gal3:24), vagy a törvény betöltése (vö. Mt 5:17). Az a nézet illik a legjobban a Róm 10:4 szövegösszefüggésébe, hogy Krisztus a törvény vége, a megváltás megvalósítója (vö. Róm 6:14). „Pál szembeállítja a hit általi megigazulás isteni módját a törvény által való megigazulás emberi kísérletével. Az evangélium üzenete az, hogy Krisztus a törvénynek - mint a megigazítás eszközének - vége mindenki számára, aki hisz" (The SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6/595. oldal). Vö. White, Selected Messages, 1/394.
25.		Nichol, Answers to Objections, 100-101. oldal

[Előző]                                                                         [Fel]                                                                   [Következő]

 

• 
• 

17. Lelki ajándékok és szolgálatok

 

- Az egyházról szoló tan -

 

 [Előző]                                                                                                                                                       [Következő]

Egyháza tagjainak Isten minden korban lelki ajándékokat adományozott, amelyeket szeretet-szolgálatban az egyház és az egész emberiség javára kellett felhasználniuk. A Szentlélek tevékenysége általi ajándék - aki úgy adja minden tagnak, amint akarja - biztosítja azokat a képességeket és szolgálatokat, amelyek az egyház Isten által rendelt küldetésének betöltéséhez szükségesek. A Szentírás szerint ezek az ajándékok a következő szolgálatokat foglalják magukba: hit, gyógyítás, prófétálás, igehirdetés, tanítás, irányítás, megbékéltetés, könyörületesség, önfeláldozó szolgálat, jótékonyság gyakorlása az emberek segítségére és bátorítására. Néhány tagot Isten elhívott és Lelke felruházott olyan tevékenységre, amit az egyház a lelkészi, evangélizátori, apostoli és tanítói szolgálatként ismer el. Céljuk, a tagok felkészítése a szolgálatra, az egyház lelki érettség fokára emelése, hitben és istenismeretben való ápolása. Ha a tagok, mint Isten sokféle kegyelmének hűséges sáfárai alkalmazzák e lelki ajándékokat, akkor az egyház védett a hamis tantételek romboló befolyásától, fejlődik, Istentől gyarapodik hitben, szeretetben épül fel. (Róm 12:4-8; 1Kor 12:9-11,27-28; Ef 4:8,11-16; ApCsel 6:1-7; 1Tim 2:1-3; 1Pt 4:10-11)

Jézusnak közvetlenül a Mennybe menetele előtt mondott szavai megváltoztatták a történelmet. „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mk 16:15) - parancsolta a tanítványoknak.

Az egész világnak? Minden teremtménynek? A tanítványok biztosan lehetetlen feladatnak tartották ezt. Krisztus tudta, milyen tehetetlenek; ezért azt mondta nekik, hogy ne menjenek el Jeruzsálemből, hanem „várják be az Atyának ígéretét". Majd így bátorította őket: „Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok; és lesztek nékem tanúim, úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a Földnek mind végső határáig" (ApCsel 1:4, 8).

Jézus mennybemenetele után a tanítványok sok időt töltöttek imádkozással. Összhang és alázatosság váltotta fel a Jézussal töltött idejük nagy részét megrontó viszálykodást és féltékenykedést. A tanítványok megtértek. Krisztussal való szoros kapcsolatuk és az ennek eredményeként létrejött egység felkészítette őket a Szentlélek kiárasztására.

Ahogy a Lélek általi különleges felkenetése alkalmassá tette Jézust a szolgálatára (ApCsel 10:38), a tanítványok is részesültek a Szentlélek keresztségében (ApCsel 1:5), hogy bizonyságot tudjanak tenni. Az eredmény bámulatos volt. Azon a napon, amikor megkapták a Szentlélek ajándékát, háromezer embert kereszteltek meg (lásd ApCsel 2:41).

 

A Szentlélek ajándékai

Krisztus példázattal szemléltette a Szentlélek ajándékai:. „Éppen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, előhívatá az ő szolgáit, és amije volt, átadá nékik. És ada az egyiknek öt tálentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest; és azonnal útra kele" (Mt 25:14-15).

Ez a messze országba utazó ember a mennybe távozó Krisztust jelképezi. Ennek az embernek a „szolgái" Krisztus követői, akiket áron vett meg (1Kor 6:20) „drága véren... a Krisztusén" (1Pt 1:19). Krisztus megváltotta őket a szolgálatra, hogy „ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt, és feltámasztatott" (2Kor 5:15).

Krisztus javakat adott minden szolgájának, mindenkinek a képességéhez mérten, „kinek-kinek a maga dolgát megszabván" (Mk 13:34). Ezek a javak - az egyéb ajándékokkal és képességekkel együtt (lásd e könyv 20. fejezetét) - a Lélek különleges ajándékait ábrázolják.^[1]

Krisztus pünkösdkor ezeket a lelki ajándékokat bizonyos értelemben az egyházának adta. „Fölmenvén a magasságba - mondj a Pál -, adott ajándékokat az embereknek". „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint" (Ef 4:8, 7). Ezeket az ajándékokat a Szentlélek osztogatja, „mindenkinek külön, amint akarja" (1Kor 12:11), hogy képessé tegyék az egyházat kijelölt feladata elvégzésére.

 

A lelki ajándékok rendeltetése

A Szentlélek különleges képességet ad egy-egy gyülekezeti tagnak, hogy segítse az egyházat mennyei küldetése teljesítésében.

Összhang az egyházon belül. A korinthusi gyülekezetben egyetlen lelki ajándék sem hiányzott (1Kor 1:4, 7). Sajnos, azonban a tagok, mint a gyerekek, azon vitatkoztak, hogy melyik ajándékok a legfontosabbak.

Pál a gyülekezet széthúzása miatti aggodalmában írt a korinthusiaknak ezeknek az ajándékoknak a valódi jellegéről, és arról, hogy azok miként teljesítik feladatukat. A lelki ajándékok - magyarázta - kegyelmi ajándékok. Ugyanaz a Lélek adja azokat az „ajándékokat", amelyekben „különbség van"; és a szolgálatokban és cselekedetekben, amelyekhez ezek az ajándékok vezetnek, szintén „különbség van". De Pál hangsúlyozza, hogy „ugyanaz az Isten... cselekszi mindezt mindenkiben" (1Kor 12:4-6).

A Lélek ajándékokat oszt minden hívőnek - a gyülekezet épülésére, illetve építésére. Az Úr művének szükségletei határozzák meg, milyen ajándékokat oszt a Lélek, és kinek. Nem mindenki kapja ugyanazokat az ajándékokat. Pál azt mondja, hogy a Lélek az egyiknek bölcsességet ad, a másiknak tudományt, az egyiknek hitet, a másiknak csodatevést, az egyiknek prófétálást, a másiknak a lelkek megítélését, az egyiknek nyelveket, a másiknak nyelvek magyarázását. „De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja.." (11. v.) Istennek jár köszönet annak az ajándéknak a működéséért, amelyet az egyház kapott, nem pedig annak az embernek, aki azt az ajándékot felhasználja. És mivel Isten az egyháznak, és nem az egyes embereknek adja az ajándékokat, a megajándékozottak ne tekintsék az ajándékokat magántulajdonuknak.

Mivel a Lélek úgy osztogatja az ajándékokat, amint jónak látja, egy ajándékot sem szabad lebecsülni vagy lekicsinyelni. Az egyház egyetlen tagjának sincs joga büszkélkedni megbízatásával vagy feladatával, és senki se érezze magát alsóbbrendűnek, mert szerényebb feladatot kapott.

1. Az ajándékok működésének mintája. Pál az emberi test működésével szemlélteti a különböző ajándékok összhangját. A testnek sok része van, és mindegyik a maga módján járul hozzá a működéséhez. „Isten elhelyezte a tagokat a testben, egyenként mindeniket, amint akarta." (18. v.)

A test egyik része sem mondhatja a másiknak: „Nincs rád szükségem!" Minden tag függő viszonyban van egymással, „és amelyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk, és amelyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek; amelyek pedig ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségük. De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalóknak nagyobb tisztességet adván" (21-24. v.).

Bármelyik szerv hibás működése kihat az egész testre. Ha a testnek nem lenne agya, a gyomor nem működne; és ha nem volna gyomra, hatástalanná válna az agy. Az egyház is ugyanígy szenved, ha bármely tag hiányzik, akármilyen jelentéktelen legyen is az.

Különleges védelmet igényelnek felépítésüknél fogva a test gyengébb szervei. Élhet az ember kéz vagy láb nélkül, de máj, szív vagy tüdő nélkül nem. Általában szabadon hagyjuk arcunkat és kezünket, de a test egyéb részeit ruhával borítjuk, erényességből vagy illendőségből. Egyáltalán nem becsülhetjük le a kisebb ajándékokat, inkább nagyobb gonddal kell bánnunk velük, mert a gyülekezet egészsége múlik rajtuk.

Isten azért adott lelki ajándékokat az egyháznak, hogy „ne legyen meghasonlás a testben"; hogy táplálja az összhang és az egymástól való függés szellemét; és hogy „ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind" (25-26. v.). Tehát amikor egy hívő szenved, az egész gyülekezetnek tudnia kell róla, és segítenie kell a szenvedés enyhítésében. A gyülekezet csak akkor lehet egészséges, ha ez a személy is meggyógyult.

Miután Pál beszélt minden egyes ajándék értékéről, felsorolt néhányat közülük: „Némelyeket rendelt Isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután csodatevő erőt, aztán gyógyításnak ajándékait, gyámolokat, kormányokat, nyelvek nemeit" (28. v.; vö. Ef 4:11). Mivel egy tag sem kapta meg az összes ajándékot, Pál mindenkit arra bátorított, hogy törekedjen „a nagyobb kegyelmi ajándékokra" (31. v. új prot. ford.), amelyek a leghasznosabbak az egyháznak.^[2]

2. A szükséges kiterjedés. A Szentlélek ajándékai azonban önmagukban nem elegendők. Van egy „kiváltképpen való út"

(31. v.). Míg Krisztus visszajövetelekor a Lélek ajándékai megszűnnek, a Lélek gyümölcse örökkévaló; magában hordja a szeretet örök hatalmát, és amit a szeretet eredményez - a békességet, jóságot és igazságot (lásd Gal 5:22-23; Ef 5:9). Míg a prófétaság, a nyelvek ajándéka és a tudomány eltűnik, a hit, a remény és a szeretet megmarad. „Ezek között pedig legnagyobb a szeretet." (1Kor 13:13)^[3]

Az a szeretet, amelyet Isten ad (görögül agapé), önfeláldozó és adakozó szeretet (1 Kor 13:4-8). Ez „a magasabb rendű szeretet felismeri a szeretett személy vagy tárgy értékét; ez a szeretet elvekre, nem érzésekre épül; ez a szeretet a szeretet tárgyának nagyszerű tulajdonságai iránti tiszteletből fakad".^[4] A szeretet nélküli ajándékok zűrzavart és pártoskodást okoznak az egyházban. Ezért a kiváltképpen való út a lelki ajándékokkal megáldottak számára van, hogy elnyerjék azt a teljesen önzetlen szeretetet is. „Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a lelki ajándékokat." (1Kor 14:1)

Éljünk Isten dicsőségére! Pál a rómaiakhoz írt levélben is beszélt a lelki ajándékokról. Minden hívőt arra szólított fel, hogy Isten dicsőségére éljen (Róm 11:36-12:2), és ismét a test tagjaival szemléltette azt a különbözőség ellenére meglevő egységet, amely az egyházhoz csatlakozó hívőket jellemzi (3-6. vers).

Legyenek a hívők alázatosak, tudva azt, hogy mind a hit, mind a lelki ajándékok forrása Isten kegyelme. Minél több ajándékot kap egy hívő, és minél nagyobb a lelki befolyása, annál jobban kell támaszkodnia Istenre.

Pál ebben a fejezetben a következő ajándékokat sorolta fel: írásmagyarázás (ihletett kijelentés, kinyilatkoztatás; új protestáns fordításban: prófétálás); szolgálat, tanítás, intés (bátorítás); adakozás (szétosztás); vezetés és könyörület (szánalom). Ahogy 1Kor 12-ben, itt is a kereszténység legfontosabb elvéve -, a szeretettel (9. v.) zárta fejtegetését.

Péter a lelki ajándékok témáját azzal a háttérrel magyarázta, hogy „a vége pedig mindennek közel van" (1Pt 4:7). Az idő sürgőssége azt diktálja, hogy a hívők használják az ajándékokat. „Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott - mondta -, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai" (10. v.). Pálhoz hasonlóan, Péter is azt tanította, hogy ezeknek az ajándékoknak nem öndicsőítés a céljuk, hanem, hogy „mindenben Isten dicsőíttessék" (11. v.). Ő is a szeretettel társította ezeket az ajándékokat (8. v.).

Az egyház növekedése. Pál a lelki ajándékok harmadik és egyben utolsó tárgyalásakor arra buzdította a hívőket, hogy „járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezvén megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelében" (Ef 4:1-3).

A lelki ajándékok is elősegítik az egységet, ami a gyülekezet növekedését eredményezi. Minden hívő a „Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint" kapott kegyelmet (7. v.).

Krisztus „adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul". Ezeket az ajándékokat Krisztus „a szentek tökéletesbítése céljából, szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére" adta. „Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére." (11-13. v.) Akik lelki ajándékokat kapnak, azoknak az a feladatuk, hogy elsősorban a hívőknek szolgáljanak, és képezzék ki őket az ajándékaik szerinti szolgálatra.

Ezek a szolgálatok lelkileg megszilárdítják a gyülekezetet, és védetté teszik a ha-mis tanításokkal szemben, annyira, hogy a hívők nem lesznek többé „gyermekek, akiket ide s tova hány a hab, és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által; hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban" (14-15. v.).

Végül, a lelki ajándékok Krisztusban egységet teremtenek az egyházban, és elősegítik a fejlődést. „Akiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsával, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére, szeretetben." (16. v.) Ahhoz, hogy az egyház úgy növekedjék, ahogy Isten akarja, minden tagnak használnia kell a tőle kapott kegyelmi ajándékokat.

Ennek eredményeképpen az egyház két irányban növekszik: a tagok létszámában és az egyes tagok lelki ajándékaiban. Ebben is szerepet játszik a szeretet, mert az egyház csak akkor épül és növekszik, ha ezeket az ajándékokat szeretettel használja.

 

A lelki ajándékok jelentősége

Közös szolgálat. A Szentírás nem támasztja alá azt a véleményt, hogy a papságnak kell szolgálnia, a tagság pedig tétlenül üljön, és arra várjon, hogy táplálják. Lelkészekből és tagokból tevődik össze az egyház, „Isten népe" (1Pt 2:9). Közösen felelősek az egyház jólétéért és eredményességéért. Együtt kell dolgozniuk, mindenkinek a maga Krisztus adta ajándékai szerint. A különböző ajándékok különböző feladatok és szolgálatok teljesítését eredményezik. Mindnyájan együttesen végzik a bizonyságtevést, hogy kiterjesszék Isten országát, és felkészítsék a világot a Megváltóval való találkozásra (Mt 28:18-20; Jel 14:6-12).

A papság szerepe. A lelki ajándékokról szóló tanítás felelőssé teszi a lelkészt a gyülekezet kiképzéséért. Isten apostoloknak, prófétáknak, evangélistáknak, lelkipásztoroknak és tanítóknak hívott el embereket, hogy felkészítsék népét a szolgálatra. „A lelkészek ne végezzék azt a munkát, ami a gyülekezet feladata. Ha ezt teszik, túlterhelik magukat, és meggátolnak másokat feladatuk végzésében. Tanítsák meg a lelkészek a tagokat, hogyan dolgozzanak a gyülekezetben és a társadalomban."^[5]

Az a lelkész, aki nem kapta meg a tanítás ajándékát, ne pásztorként, hanem Isten művének más területén szolgáljon.^[6] Isten terve akkor valósul meg az egyházban, ha lelkészei készek és képesek a tagokat megtanítani arra, hogyan használják Isten adta ajándékaikat.

Az ajándékok és a misszió. Isten a lelki ajándékokat az egész egyház javára adta, nemcsak azok számára, akik a lelki ajándékokat kapják. És ahogy a megajándékozott nem a maga számára kapja az ajándékot, az egyház sem a maga számára kapja az ajándékok összességét. Isten azért áldja meg az egyházat ajándékokkal, hogy felkészítse küldetése elvégzésére, a világ evangélizálására.

A lelki ajándékok nem a jól végzett munka jutalmai, hanem Isten eszközei a munka jó végzéséhez. A Lélek rendszerint az egyén természetes képességeivel összeegyeztethető lelki ajándékokat ad, bár a természetes adottságok önmagukban nem lelki ajándékok. Csak az újjászületett embert tudja a Lélek megeleveníteni. Újjá kell születnünk ahhoz, hogy lelki ajándékokat kaphassunk.

Az egység a különbözőségben, nem egyformaság. Egyes keresztények a többi hívőt magukhoz hasonlóvá akarják tenni. Ez az emberi elgondolás nem Istené. Az ajándékok kiegészítő jellegét mutatja az a tény, hogy a gyülekezet a lelki ajándékok különbözősége ellenére is megőrzi egységes voltát. Azt jelzi, hogy Isten egyházának fejlődése minden egyes tagon múlik. Isten azt akarja, hogy az egyházon belül minden ajándék, szolgálat és tevékenység egyesüljön azon az alapon, amelyet az egyház a történelme során lefektetett. Jézus Krisztusban, a fő szegletkőben „az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szenttemplommá az Úrban" (Ef 2:21).

Bizonyságtevés - az ajándékok rendeltetése. A hívők különböző ajándékokat kapnak, jelezve azt, hogy mindenkinek egyénre szabott szolgálata van. De minden hívőnek tudnia kell, hogyan tegyen hitéről bizonyságot, hogyan mondja el, mit hisz, és hogy Isten mit tett az ő életében. Minden egyes ajándékot, bármi legyen is az, Isten abból a célból ad, hogy birtokosát képessé tegye a bizonyságtevésre.

A lelki ajándékok felhasználásának elmulasztása. Azoknak a hívőknek, akik nem hajlandók használni lelki ajándékaikat, nemcsak azt kell meglátniuk, hogy ajándékaik elsorvadnak, hanem azt is, hogy örök életüket kockáztatják. Jézus aggódó szeretettel és komolyan figyelmeztet, hogy az a szolga, aki nem használja tálentumát, semmivel sem jobb, mint „a gonosz és rest szolga", aki eljátszotta örök érvényű jutalmát (Mt 25:26-30).^[7] A hűtlen szolga önként megvallotta, hogy mulasztása szándékos és előre megfontolt volt. Ezért viselnie kellett mulasztásáért a felelősséget. „Az ítélet végső nagy napján a nagy Bíró a gonosztevők közé sorolja azokat, akik kitérve az alkalmak elől, csak sodródtak, és lerázták magukról a felelősséget."^[8]

 

A lelki ajándékok felismerése

Azoknak a tagoknak, akik eredményesen akarnak a gyülekezet missziójába bekapcsolódni, ismerniük kell ajándékaikat. Az ajándék olyan, mint az iránytű, amely birtokosát a szolgálat és a teljes élet öröme felé irányítja (Jn 10:10). Amilyen mértékben „nem akarjuk (vagy elmulasztjuk) felismerni, fejleszteni és használni képességeinket, a gyülekezet annyival szegényebb, mint amilyen lehetne. Kevesebb, mint amilyennek Isten tervezte."^[9] Lelki ajándékaink felismerésének folyamata^[10] az alábbiak szerint jellemezhető:

Lelki felkészülés. Az apostolok buzgón imádkoztak azért, hogy olyan szavakat mondjanak, amelyek a bűnösöket Krisztushoz vezetik. Félretették nézeteltéréseiket és az elsőbbség utáni vágyat, ami előzőleg elválasztotta őket egymástól. Bűneik megvallása és a bűnbánat Krisztussal szoros közösségbe vonta őket. Azoknak is, akik ma fogadják el Krisztust, így kell felkészülniük a Szentlélek keresztségére. A Lélek keresztsége nem egyszeri esemény; naponta megtapasztalhatjuk.^[11] Könyörögnünk kell az Úrhoz ezért a keresztségért, mert ez ad erőt az egyháznak a bizonyságtevéshez és az evangélium hirdetéséhez. Ehhez az szükséges, hogy állandóan alárendeljük az életünket Istennek, teljesen Krisztusban maradjunk, és bölcsességet kérjünk tőle képességeink felismeréséhez (Jak 1:5).

A Szentírás tanulmányozása. Ha imádkozva tanulmányozzuk azt, amit az Újtestamentum a lelki ajándékokról tanít, akkor a Szentlélek megmutatja, milyen szolgálatot szánt nekünk. Fontos hinnünk, hogy Isten legalább egy képességet adott nekünk, amit az Ő szolgálatában kell használnunk.

Készség a Gondviselés vezetésének elfogadására. Nem nekünk kell használnunk a Lelket, hanem Ő használ bennünket, mert Isten az, aki népében „ébreszti... az akarást és a cselekvést is, az ő tetszésének megfelelően" (Fil 2:13 - új prot. ford.). Kiváltságunk, hogy a szolgálatnak abban az ágában dolgozhatunk, amelyet a gondviselő Isten megmutat. Alkalmat kell adnunk Istennek arra, hogy másokon keresztül vegye igénybe a segítségünket. Készen kell állnunk arra, hogy a gyülekezetben jelentkező szükségletek szerint cselekedjünk. Ne féljünk megpróbálni új dolgokat, és nyugodtan tájékoztathatjuk a segítségünket igénylőket tálentumainkról és tapasztalatainkról.

Minősítés az egyház részéről. Mivel Isten ezeket az ajándékokat egyháza építésére adja, ezért ajándékaink minősítése végső soron Krisztus testének feladata, és nem a saját érzéseinké. Az ember sokszor nehezebben ismeri fel a saját képességeit, mint másokét. Nemcsak meg kell hallgatnunk, amit mások mondanak a képességeinkről, hanem az is fontos, hogy felismerjük és elismerjük azokat a képességeket, amelyeket Isten másoknak adott.

Nincs annál lelkesítőbb és boldogítóbb tudat, mint az, hogy a Gondviselés által nekünk szánt helyet vagy szolgálatot betölthetjük. Mennyi áldásban van részünk, ha Isten szolgálatában használjuk azt a képességet, amit Krisztus a Szentlélek által adott nekünk! Krisztus nagyon szeretne kegyelmi ajándékaiban részesíteni bennünket. Fogadjuk el hívását ma, és lássuk meg, mit tehetnek ajándékai a Lélekkel betöltött életben!

 

Lábjegyzet

1.		Lásd például White: Krisztus példázatai, 224-225. oldal. Nem mindig tudunk könnyen különbséget tenni a természetfölötti, az öröklött és a szerzett képességek között. Sokszor úgy tűnik, hogy a Lélek által vezetett emberekben ezek a képességek egybeolvadnak.
2.		Lásd Richard Hammill: „Spiritual Gifts in the Church Today", Ministry, 1982. július, 15-16. oldal
3.		A szeretet a legtágabb értelemben Isten ajándéka, mert minden jó ajándék tőle jön (Jn 1:17). A szeretet a Lélek gyümölcse (Gal 5:22), de nem olyan értelemben lelki ajándék, hogy a Szentlélek csak egyes hívőknek adja, és nem valamennyiünknek. Mindenkinek szól az, hogy „igyekezzetek a szeretetre" (1Kor 14:1, új prot. ford.).
4.		SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6/778. oldal
5.		White, „Appeals for Our Mission" in Historical Sketches of the Foreign Missions of the Seventh-day Adventists (Basel, Switzerland: Imprimeria Polyglotte, 1886), 291. oldal. Vö. Rex D. Edwards, A New Frontier - Every Believer a Minister [Mountain View, CA; Pacific Press, 1979], 58-73. oldal).
6.		Vö. J. David Newman, „Seminar in Spiritual Gifts", kiadatlan kézirat, 3. oldal
7.		Ennek az állapotnak a komolyságáról lásd White, „Home Discipline", Review and Herald, 1882. június 13. [1] oldal
8.		Bible Commentary, jav. kiad., 5/511. oldal
9.		Don Jacobsen, „What Spiritual Gifts Mean to Me", Adventist Review, 1986. december 25., 12. oldal
10.		Lásd Roy C. Naden,Discovering Your Spiritual Gifts (Berrien Springs, MI; Institute of Church Ministry, 1982); Mark A. Finley, The Way to Adventist Church Growth (Siloam Springs, AR; Concerned Communications, 1982); C. Peter Wagner, Your Spiritual Gifts Can Help Your Church Grow (Glendale, CA; Regal Books, 1979)
11.		White:Az apostolok története, 33-34. oldal; White, Counsels to Parents, Teachers and Students (Mountain View, CA; Pacific Press, 1943), 131. oldal

[Előző]                                                                                  [Fel]                                                                        [Következő]